A mai modern vécéket nem véletlenül hívják „kompaktnak”. A tartály közvetlenül a csészére van szerelve, így kis fürdőszobákban is elférnek, ahol fontos a helytakarékosság.
Ez a fajta vécé sokkal szebb látványt nyújt, mint a régi típus, ahol a tartály a plafon alatt lógott és egy hosszú cső kötötte össze a csészével – jobb esetben a falba rejtve. De azért a régi rendszernek is megvoltak a maga előnyei.
Szovjet korabeli szaniterek
A 20. században a plafon alatti tartályos vécék nagyon elterjedtek voltak. Még ma is találkozhatsz velük néhány középületben, például régi építésű iskolákban. A rendszer a következőkből állt:
Padlóra szerelt csésze: fából készült talapzatra rögzítették. Mivel a szaniterek nagyon sokáig bírták, a fa idővel elkorhadt. A vécét persze nem cserélték le emiatt, hanem betonnal erősítették meg az alapját. Ez a megoldás nem volt túl esztétikus és kényelmes, de legalább tartós volt. Voltak olyan vécék is, amiket a padlóba építettek be, ezeket hívták „Genova csészének”. Iskolákban és más középületekben lehetett velük találkozni.
Lefolyócső: A Szovjetunióban vasból készült, ami a folyamatos vízzel való érintkezés miatt elrozsdásodott és tönkrement. Amint a 20. század végén megjelent a műanyag, a csöveket is elkezdték abból gyártani.
Öntöttvas tartály: nagyon magasan, a plafon alatt helyezkedett el. A lehúzó mechanizmust egy hosszú láncon lévő fogantyú működtette, amit meg kellett rángatni. Ekkor a víz hangos robajjal és zajjal zúdult le, magával sodorva a salakanyagokat.
A rendszer legnagyobb előnye a hatékony öblítés volt. Gyakran nem is kellett vécékefét használni, ami fontos szempont volt a közösségi helyeken. Ez a fajta vécé a lakásokban is megtalálható volt, akár az újabb építésűekben is – mind a kommunális lakásokban, mind különállókban.
A cikk még nem ért véget, a folytatásért görgess lejjebb:
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
