Ha hihetünk a történelmi feljegyzéseknek, egy íjász leghatékonyabban öt-nyolc percig tudott harcolni, ez a szakértelmétől és a rendelkezésére álló nyilak számától függött. Egy „átlagos” íjász percenként körülbelül 10 nyilat lőtt ki, míg egy tapasztaltabb akár 20-nál is többet. Az angol íjászok mintegy 600 évvel ezelőtt két „kéve” nyilat hordoztak magukkal a derékövre erősítve, kévenként 24 darabot.
Az íjakra és nyilakra fordított költségek külön tételként szerepeltek a középkori Anglia költségvetésében. V. Henrik még egy külön Királyi Készletek Őrét is kinevezett. Ennek a tisztségviselőnek, akinek a neve „fletcher” volt, helyiségeket biztosítottak a londoni Towerben, ellátást kapott személyzettel, jelentős pénzügyi forrásokkal és számos szakemberrel. A fletcher feladata volt gondoskodni arról, hogy az ország raktáraiban elegendő íj és nyíl álljon rendelkezésre.
Ilyen katonai célokra bármilyen alkalmas faanyagot fel lehetett használni (a kőrist és a cédrust részesítették előnyben), valamint a gyártáshoz szükséges egyéb anyagokat, például libatollakat. A feljegyzések szerint V. Henrik fletcherének megrendelésére az első hónapban több tízezer nyíl készült el, ami lehetővé tette a király számára, hogy sikeresen harcoljon a francia hadsereggel. Azonban még ez a hatalmas mennyiségű nyíl sem volt végtelen. Ezért, amikor az összes nyíl elfogyott, az íjászoknak közelharcba kellett bocsátkozniuk.
Köztudott, hogy a csaták során az íjászok sohasem szórtan lőttek, hanem mindig egyszerre, sortűzként. Ennek egyszerű oka volt: a nyilak száma viszonylag alacsony volt, hamar elfogytak és drágák voltak, ezért minden egyes lövésnek nagy jelentősége volt.
A taktika a következő volt: az egyidejű lövésekkel az ellenség veszteségeit maximalizálni lehetett. Az ezt követő, egy-két perces időközönként leadott sortüzek hatékonyan gyengítették az ellenség elővédjét, káoszt és pánikot okozva.
Az egyidejű és váratlan támadás arra kényszerítette az ellenséges csapatokat, hogy lassítsák az előrenyomulást, védekező pozícióba vonuljanak, azaz pajzsot emeljenek a fejük fölé, anélkül, hogy gyorsan válaszolni tudtak volna. Ha az íjászok szórtan lőttek volna, a találatok esélye jelentősen csökkent volna, ami elhanyagolható kárt okozott volna csak az ellenségnek, különösen a lovasság esetében.
A harcoló felek természetesen rendelkeztek „tartalék” nyilakkal. Ezeket a fegyverhordozók hozták, és a hadtápkocsikból vették elő. Azonban a nyilak előbb-utóbb így is elfogytak. Mivel mindkét oldalról folyt a lövöldözés, sok áldozat volt, és nem minden elesett katona használta el az összes nyilát.
Ezeket az „bónusz” nyilakat olyanokkal szedették össze, akiket nem tartottak értékesnek, azaz szolgákkal, a harcok közelében élő helyi parasztokkal és azok gyermekeivel. A halottak testébe fúródott nyilak összeszedése sem volt tiltott, sőt, hasznos lehetett, ha más nem maradt.
Egy másik fortély, amely lehetővé tette a nagyszámú nyíl ingyenes megszerzését, a kínai Han-dinasztia idejéből származik. Az egyik hadviselő fél ekkor számos szalmabálát rakott hajókra és elindult a folyón felfelé. Távolról úgy tűnt, mintha támadásra készülnének. Természetesen a másik fél azonnal íjjal kezdte lőni őket. Azonban az egész csak csapda volt, hogy első fél több ezer ingyen nyilat szerezzen, amelyekkel az ellenség a szénabálákat lőtte.
Amikor a XIV. század végén Európában megjelentek a tűzfegyverek, mint például az ágyúk és a muskéták, az íjászok korszaka visszavonhatatlanul a múlté lett. A lőpor és a tűzfegyverekhez szükséges összes alkatrész sorozatgyártása egyszerűbb volt, a lövészek kiképzése pedig sokkal kevesebb időt vett igénybe.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
