Vészhelyzet esetén Tibet hegyvidéki területein a repülőgép egyszerűen nem tudna ilyen magasságba ereszkedni. A pilótáknak legalább 500 km-t kellene repülniük, mielőtt megkezdhetnék az ereszkedést. És persze ilyen körülmények között a 20 perc véletlenül sem elég. Ezért olyan szigorúak a kínai hatóságok követelményei.
A légitársaságoknak egyszerűbb kissé módosítani az útvonalukat, és elkerülni Tibetet, mint drága felszerelésekkel ellátni a repülőgépeiket, és az engedélyekkel bajlódni. Tulajdonképpen mindenki így csinál.
Emellett van még egy technikai ok is: mivel a hegycsúcsok és a repülési útvonalak közötti magasságkülönbség kicsi, Tibet felett a repülőgépeknek nagyobb esélyük van a turbulencia zónába kerülni. És bár a turbulencia, mint jelenség, nem jelent komoly veszélyt a modern utasszállítók biztonságára, a repülés közbeni erős rázkódás még senkinek sem okozott örömet.
A másik terület, amely felett szinte soha nem látni utasszállítókat, az Antarktisz. Ennek is megvannak a maga okai.
Először is, Antarktiszon kevés a repülőtér. Az egész kontinensen csak három kifutópálya épült, amelyek kizárólag a tudósok és a kutatóexpedíciók résztvevőinek szállítására szolgálnak. Nem rendszeresen üzemelnek, és főként az éppen aktuális időjáráshoz igazodnak. Természetesen ilyen körülmények között egyszerűen nem lenne biztonságos állandó jelleggel az Antarktisz felett repülni.
De a fő ok nem is ez. Valójában az Antarktiszon keresztüli repülések egyszerűen nem kifizetődőek kereskedelmi szempontból. A déli félteke földrajzi adottságai alapján nem sok olyan útvonalat lehetne kialakítani, amelyhez át kellene repülni a Déli-sarkon.
Még ha meg is próbálnánk egyenes vonallal összekötni Dél-Amerika legdélibb pontját Ausztráliával vagy Új-Zélanddal, az útvonal akkor is a déli kontinens északi részén haladna. Tehát az Antarktiszon keresztül repülés csak mesterségesen meghosszabbítaná az utat, ami egyszerűen gazdaságilag nem kifizetődő.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
