Egyszer egy olyan emberrel beszélgettem, aki sokáig dolgozott északon.
Épp a kályhába raktunk tűzifát, én pedig a száraz hasábokat dobáltam a tűzre, félretéve a nedveseket, amik időnként a többi közé keveredtek.
Ezt látva a társam megkérdezte:
– „Tudtad, hogy az északiak gyakrabban használnak vizes fát, és ezt teljesen helyénvalónak tartják?”
Én persze rávágtam, hogy nem, és hogy maga az ötlet is furcsának tűnik számomra. Hiszen a vizes fa rosszabbul ég, rengeteg gőz és később kondenzvíz csapódik ki belőle, ráadásul az ilyen fa égése nem ad magas hőmérsékletet.
A társam erre elmagyarázta: azért használnak ilyen fát, mert a fagyos levegő sűrűsége kisebb, a nyomás alacsonyabb, és emiatt a levegő oxigéntartalma is alacsonyabb. A száraz fa nehezen gyulladna be, míg a nedves vizet ad le, amiben oxigén van.
Hümmögtem egyet, és nem szóltam semmit. Az egész elmélet butaságnak tűnt, de úgy döntöttem, alkalomadtán majd egyszer utánajárok.
Később kiderült, hogy a víz nem biztosít szabad oxigént az égéshez. Ahhoz, hogy a vízből oxigén szabaduljon fel, nagyon magas hőmérséklet kell (ez a víz termolízise, kb. 2000 °C), ami kályhákban vagy tábortüzeknél fizikailag lehetetlen. A párolgó víz nemhogy nem ad hozzá oxigént, de még lassítja is az égést, mivel hőt von el. Volt azonban ebben a mesében némi igazság. Kiderült, hogy a hátrányokból néha előny is lehet.
A „kevés oxigén” elmélete viszont biztosan téves. Északon (például az Északi-sarkvidéken) a légnyomás szinte normális, csak nagy magasságban alacsonyabb. Tengerszinten a levegő oxigéntartalma nagyjából 21 térfogatszázalék, és normál nyomáson ez elegendő az égéshez.
Egészen más okok miatt használnak inkább nedves fát a száraz helyett. És nem csak azért, mert száraz fát ott nehezebb beszerezni, vagy mert a rövid nyár alatt ritkán sikerül elegendő mennyiséget kiszárítani.
Másról is szó van. A vizes fa jelentős mennyiségű vizet tartalmaz. Első ránézésre ez rossz. A tűz energiája a víz elpárologtatására megy el, a láng gyenge, a füst sűrű. De éppen ez a hatás teszi hasznossá a vizes fát északon.
A víz gőzzé alakul, hőt von el, ezért a fa tovább parázslik, és nem ég el egy óra alatt (mondhatnád erre, hogy ez ostobaság, de nem az – kiderült, hogy számos tanulmány született a tűzifa optimális nedvességtartalmáról a hatékony fűtéshez, és a teljesen száraz fa sem ideális).
A hirtelen hőhullám helyett, ami kiszárítja a levegőt és megégeti a kályha köveit, a vizes fa lágy és hosszan tartó meleget ad. A párolgó víz gőzt képez, növelve a levegő páratartalmát, ami kritikus fontosságú a száraz északi fűtési körülmények között.
A lassú égés csökkenti a kályhák és kazánok túlmelegedésének kockázatát, mérsékli a szikrázás esélyét, és lehetővé teszi a stabil hőmérséklet hosszabb ideig történő fenntartását. A tapasztalat azt mutatja, hogy a vizes fa alkalmasabb az éjszakai tüzelésre is, amikor senki sem tudja folyamatosan rakni a tüzet; véd a száraz túlmelegedéstől és optimális mikroklímát teremt.
Sokan úgy vélik, hogy a vizes fa mindig rosszabbul ég. Valójában igen, tábortűzhöz szemrevalóan rosszabbak – a láng gyenge, a füst sűrű –, de folyamatos fűtéshez, különösen extrém hidegben és amikor fenn kell tartani a levegő páratartalmát, jobbak, mint a száraz fa, ami hirtelen meleget ad és folyamatos odafigyelést igényel.
Tehát a vizes fa használata nem csupán kényszermegoldás a minőségi tüzelőanyag hiánya miatt, hanem a fűtés szabályozásának egyik módszere is. Ideális esetben a tűzifa megfelelőségére vonatkozó definícióink csak bizonyos közvetett és szubjektív ítéleteken alapulnak, ezért azok az állítások is tévesek, miszerint a tökéletesen száraz fa az egyetlen helyes megoldás.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
