Megvizsgálták, mint mindenki mást – belenéztek a szájába, levetették vele az ingét.
Himfi Margit reszketett az undortól és a dühtől. „Nem vagyok rabszolga” – könyörgött a lány – „Magyarországi nemesasszony vagyok!” Azonban a rabszolgapiacon ennek semmi jelentősége nem volt. 1392-ben elrabolták szülőföldjéről, hogy aztán eladják. A törökök akkoriban régóta űzték már ezt a mesterséget.
Himfi Benedek elégedett volt a helyzetével: egy befolyásos magyar családhoz tartozott, kiterjedt birtokai voltak Temes megyében, grófi címet viselt és Vidin kormányzója volt… Feleségével és két gyermekével egy tágas házban élt, és arról álmodozott, hogy egy napon lánya, a szépséges Margit, majd egy herceghez megy feleségül. Jó hozománnyal és magas rangjával igazán remek házasságot köthetett volna!
Sajnos Benedek nem érte meg, hogy lássa felnőni a kislányt. 1380 októberében elhunyt lázban. Öt évvel később vigasztalhatatlan özvegye úgy döntött, hogy bevonul a Szent Katalin kolostorba. A gyermekek árván maradtak…
A fiút, Miklóst, hamarosan lovaggá ütötték és az Udvarhoz került. Margit gondozását pedig egy nevelőnőre bízták, amíg be nem töltötte a tizenharmadik életévét. Ezután a rokonoknak kellett dönteniük a további sorsáról: férjhez adják? Vagy kolostorba küldik, az anyja után?
Abban az időben Magyarországot folyamatosan török portyázó csapatok támadták. Az oszmán hadakon kívül egyszerű fosztogatók is tevékenykedtek a királyságban, akik városokat raboltak ki és foglyokat ejtettek. Ez a szomorú sors várt 1392-ben Egerre is, ahol akkoriban Himfi Margit élt.
Úgy csaptak le, mint egy falka éhes farkas – váratlanul, kegyetlenül, mindent elpusztítva, ami az útjukba került. Betörtek a házakba, elragadtak mindenkit, akit csak tudtak. A fosztogatókat leginkább a nők és a gyermekek érdekelték. Őket becsülték a legtöbbre a Földközi-tenger rabszolgapiacain. A nőket azért vették meg, hogy a házakban dolgozzanak, vagy hogy a szépségek gyűjteményét [a háremet] gyarapítsák. A gyermekekből pedig bármit lehetett „formálni”.
Margitnak még felsikoltani sem volt ideje, amikor valakinek a karjai megragadták a derekát és a magasba emelték. És már vágtatott is lóháton egy ismeretlen férfival… Vágtatott, messze az otthonától…
Sírással nem ment semmire, ezt már az első napon megtanulta. Nem is volt túl sok fogoly – körülbelül harmincan. De a törökök láthatóan elégedettek voltak. Bár nem értette a nyelvüket, Margit látta az örömteli mosolyokat az arcukon. Nyilvánvalóan azon morfondíroztak, mekkora hasznot húznak majd ebből az egészből.
Aztán hosszú út következett dél felé, egészen a tengerig. A foglyoknak épp csak annyi ételt adtak, hogy ne haljanak éhen. Valaki kihallgatta, hogy a rabokat más hitre akarják téríteni… Margit buzgón imádkozott: esze ágában sem volt muzulmánná válni!
A cikk még nem ért véget, a folytatásért görgess lejjebb:
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
