Idővel ezek a drákói gyakorlatok alábbhagytak. Az i. e. I. századra az apák büntethetetlensége a családi kivégzésekért nagyrészt eltűnt, de kivételek azért maradtak, különösen azokban az esetekben, amikor a fiúk vétkei megsértették a család becsületét.
Az ókori Róma krónikái sokféle, kifinomult módszert említenek a bűnözők és foglyok kivégzésére, a lefejezéstől a szikláról való letaszításig, vagy a kényszerített gladiátorviadalok rémisztő látványáig.
A legszörnyűbb sors azonban az apagyilkosokra várt, akiket a legszörnyűbb bűnözőknek tartottak. Szemüket bekötötték, jelképezve ezzel a fény megvonását, majd a városon kívülre, egy vízzel teli helyre vitték őket. Ott kegyetlenül megverték őket, ezután egy bőrzsákba zárták őket különféle vadállatokkal – kígyóval, kakassal, majommal vagy kutyával – együtt. Végül ezt a „rakományt” a vízbe dobták, ahol az elítéltek vagy megfulladtak, vagy a vadállatok támadása okozta kínos halállal haltak meg.
Az ókori Rómában a házasságtörésre vonatkozó szabályok feltűnő nemi egyenlőtlenséget mutattak. Míg a férfiak jelentős szabadságot élveztek a házasságon kívüli kapcsolatokban, a nők szigorú ellenőrzéssel és súlyos következményekkel néztek szembe a feltételezett vétkekért.
Ha egy férj rajtakapta feleségét a házasságtörésen, elfogta a szeretőket, majd tanúkat és bizonyítékokat kezdett gyűjteni. A válás elkerülhetetlen következmény volt, mivel a római társadalom nem engedte meg a házasságtörés megbocsátását.
Azonban a megtorlás a szerető státuszától függött. A rabszolganőket a férj parancsára kivégezhették. Bonyolultabb, polgárokat érintő esetekben az apákhoz kellett fordulni, mivel ők rendelkeztek igazságszolgáltatási jogkörrel. A család beleegyezésével a házasságtörő, társadalmi helyzetétől függetlenül, a legsúlyosabb büntetést szenvedte el, megkímélve a férjet a válás szükségességétől. Ez volt a megszokott a római házassági jog kérdéseiben.
A vallási sokféleséghez való viszonylag mérsékelt hozzáállás ellenére a rómaiak nehézségekkel szembesültek a zsidó és a korai keresztény szokásokkal kapcsolatban. Ezeket a nehézségeket kulturális disszonancia és félreértelmezés okozta.
Például a rómaiak megvetéssel viszonyultak a zsidó körülmetéléshez, amelyet barbár szokásnak tartottak. Ezzel szemben a korai keresztényeket vérszomjjal és kannibalizmussal vádolták, mert szó szerint értelmezték a Krisztus ‘Testére’ és ‘Vérére’ utaló szentírási kijelentéseket.
Paradox módon, bár a rómaiak sok undorító gyakorlattól elhatárolódtak, nem éreztek idegenkedést a gladiátorok maradványainak orvosi célokra történő felhasználásától. A római orvosok úgy vélték, hogy a gladiátorok szerveinek, különösen a vérnek és a májnak a fogyasztása terápiás tulajdonságokkal rendelkezik, és állítólag hatékony az olyan betegségek kezelésében, mint az epilepszia.
A gladiátorviadalok i. sz. 400-as betiltása után a hasonló anyagok iránti kereslet fennmaradt, ami ahhoz vezetett, hogy kozmetikai és gyógyszerészeti termékekbe is bekerültek, hangsúlyozva ezzel az ilyen római orvosi gyakorlatok széles körű alkalmazását.
Az ókori Rómában a vizelet értékes árucikké vált, amelyet ammóniatartalmának köszönhetően különféle ipari folyamatokban, különösen a bőr cserzésénél és a szövetek tisztításánál használtak fel. A vizelet gyűjtése és kereskedelme annyira jövedelmező üzletággá vált, hogy Vespasianus császár adót vetett ki rá, ami jól bizonyítja a gazdasági jelentőségét.
Bár a római nyilvános vécék világhírűek voltak, jelentős egészségügyi kockázatot is rejtettek magukban. A kifinomult csatornarendszerek ellenére a régészeti leletek azt mutatják, hogy ezekben a vécékben biológiai veszélyek „uralkodtak”, például parazitafertőzések és egészségtelen körülmények.
Ráadásul a toalettpapír hiánya miatt közös szivacsokat kellett használni, ami tovább rontotta a higiéniát. A patkányok, kígyók és a metángáz tovább növelték a kockázatokat, ami kétségbeesett intézkedésekhez vezetett, például vésett varázsigékhez és talizmánszimbólumokhoz a gonosz erők elűzésére a vécék látogatásakor. Ahogy azt nyilván gondolhatod azonban, ezek az intézkedések egyáltalán nem értek semmit.
Az ókori Róma öröksége a modern világban is tükröződik, és a civilizáció fejlődéséhez való hozzájárulása egyszerűen vitathatatlan. Azonban a dicséretek mellett a történészek gyakran elkerülik a római társadalom sötét oldalait, ezzel egyfajta ideális „portrét” festve, amely így nem felel meg a kor kegyetlen valóságának.
Az ókori Róma jogi és társadalmi struktúráinak tanulmányozása szintén feltárja a kemény igazságot: a kegyetlenség bizony virágzott, a polgári szabadságjogok szűkösek voltak, a rabszolgák sorsa pedig undorító.
Mindazonáltal a társadalom fejlődése sokrétű út, amelyet a haladás és a visszaesés egyaránt jellemez. Ami ma barbárságnak tűnhet számunkra, az egykor megszokottnak számított. Ahogy egy ókori római is megdöbbenhetne a mi modern szokásainkon.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
