Ha hirtelen ér a halál, lehetetlen olyasmit mondani, ami sokáig fennmaradna a történelemben. Más a helyzet a kivégzéssel.
Az elítélt előre tudja a dátumot, van ideje gondolkodni, felkészülni és olyan szavakat megjegyezni, amelyek biztosan megmaradnak a kortársak emlékezetében. Ám ahhoz, hogy az utolsó szavak bekerüljenek a történelembe, két vitathatatlan feltételre van szükség. Először is, a kivégzésnek nyilvánosnak kell lennie, másodszor pedig a másvilágra való távozásnak azonnalinak kell lennie.

És ha azt hiszed, hogy ebben nincsen semmi bonyolult, akkor tévedsz. Az ókori időkben ezeket a feltételeket gyakorlatilag nem tartották be. Az elítélt bűnözők kivégzésének kifinomult módszerei, mint például a római keresztre feszítés, akár egy napig is elnyújthatták a szerencsétlen szenvedéseit, nem hagyva lehetőséget egy hatásos végső mondatra.
Volt azonban idő, amikor a nyilvános kivégzések kimentek a divatból. Az akasztások, agyonlövések, lefejezések és villamosszékbe ültetések száma persze nem lett kevesebb, de az ilyen megtorló cselekményeket inkább a szélesebb közönség nélkül hajtották végre.

Kivételes esetekben a sajtót vagy az elítéltek által megölt áldozatok rokonait engedték be a halálos ítélet végrehajtására. Ilyenkor váltak a közvélemény számára ismertté az elítélt gonosztevők utolsó aranyköpései.
Megpróbáltam összeszedni az öt legemlékezetesebb, történelmileg is híres személyiség utolsó mondatát.
5. Dekabristák

A történészek munkájának köszönhetően fennmaradtak a nyilvánosan kivégzett dekabristák utolsó szavai. Igaz, a kortársak visszaemlékezései meglehetősen eltérőek. Azt mondják, hogy 1826. július 25-én, közvetlenül az akasztófa alatt állva Pavel Pesztyel kijelentette: „Amit vetettem, annak ki kell kelnie, és utóbb feltétlenül ki is fog kelni”. Ezután az öt felakasztott közül három alatt elszakadt a kötél, és miközben a hóhérok az új hurkokat húzták, Szergej Muravjov-Aposztol hangosan kimondta a következő, hamarosan szállóigévé vált mondatot: „Átkozott föld, ahol még összeesküvést szőni, ítélkezni és akasztani sem tudnak rendesen”. Utolsóként Kondratyij Rilejev szólalt meg, aki I. Miklós cár jelenlévő hadsegédjéhez fordult: „Adja át az uralkodónak, hogy kínok között halunk meg, ahogy azt ő akarta”.
4. Thomas More

Ahogy bizonyára sejtetted, a halálraítéltek százai a halál előtt általában vagy kegyelemért könyörögtek, vagy imádkoztak, vagy egyszerűen meggyóntak a papoknak, akiknek hivatali kötelességük volt jelen lenni a vérpadon. Ezért ahhoz, hogy valaki ezekben a pillanatokban elővegye a humorérzékét és viccelődjön, valódi bátorságra volt szükség.
A filozófus és író, Thomas More például éppen ezt tette. VIII. Henrik parancsára kellett lefejezni őt, akinek hosszú-hosszú éveken át hűséges tanácsadója volt. A szerzőnek még a tuskón is volt lélekjelenléte egy szép beszédet költeni. Így 1535. július 6-án, miközben a vérpadra lépett, More feltűnően hangosan szólt a hóhér segédjéhez: „Fiatalember, kérem, nyújtsa a kezét, lefelé már lemegyek a segítsége nélkül is”. Magát a hóhért pedig arra kérte Thomas, hogy óvatosabban bánjon a bárddal: „Várj, várj. Hadd szabadítsam ki a szakállamat. Azt nem szükséges levágni. Az nem követett el hazaárulást”.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:























