Mi lehetne egyszerűbb, mint egy újszülött bepólyázása? A középkorban azonban ezt egyfajta megszállottsággal végezték. A csecsemőket rendkívül erősen pólyázták, mivel azt hitték, hogy ez segít a test megfelelő formálásában.
A sienai orvos, Dr. Aldobrandini azt javasolta, hogy szórják meg a csecsemőt rózsaszirmokkal, enyhén sózzák meg (mintha egy finom ételt készítenének), és nagyon szorosan tekerjék be, „mert a gyermek a viaszhoz hasonlóan formálódik”.
Ezt az eljárást naponta háromszor ajánlották megismételni: kioldani, borral letörölni és újra bepólyálni. A baba kényelme senkit sem érdekelt különösebben. Az angol Bartholomew a pólya szorosságát azzal magyarázta, hogy a szervek még nem teljesen alakultak ki, és könnyen „elmozdulhatnak”.
A csecsemők fürdetése a középkorban inkább választható eljárásnak számított. A legfontosabb a pelenkák időben történő cseréje volt. 1612-ben Jacques Guillaume orvos azt tanácsolta: csukd be az összes ajtót és ablakot, ülj le a kandallóhoz, tedd a babát az öledbe, tartsd a lábaiddal (hogy engedelmeskedjen), takard le egy köpennyel (hogy ne fázzon meg), és óvatosan töröld le egy borba mártott vászonkendővel. Naponta háromszor, különösen súlyos esetekben pedig éjszaka is.
Jacques Guillaume megjegyezte, hogy ha mégis úgy döntesz, hogy megfürdeted a gyermekedet, készülj fel a szenvedésre. Francesco da Barberino közjegyző (aki soha nem foglalkozott orvoslással!) pedig azt javasolta, hogy a vízi kezelések után olívaolajjal dörzsöljék be a gyermek ízületeit és orrlyukait. Mennyire bizarr már.
A középkori temetőknek volt egy komoly problémájuk – a szűkösség. A helyhiány miatt, különösen a járványok után, rendszeresen ki kellett ásni a régi maradványokat, és közös sírboltokba – „osszáriumokba” vagy „csontkamrákba” – kellett helyezni őket. Úgy tartották, hogy az ítélet napján történő feltámadáshoz elegendő, ha csak egy része megmarad a maradványoknak.
Az élet mulandóságáról és a túlvilágra való átmenetről való elmélkedés mindennapos volt. Nem véletlen, hogy akkoriban egész útmutatókat adtak ki, mint például az „Ars moriendi” traktátust. Ehhez hozzájárult a mindennapi valóság is — pestisjárványok, háborúk, szegénység
Létezik egy mítosz, hogy a középkori európaiak főleg „erős” italokat ittak, mert a víz veszélyesen szennyezett volt. Ez azonban nem igaz – a kutakból származó víz iható volt.
Az eAz italok iránti vonzalom azonban valóban megvolt. Ráadásul a középkori sör nagyon különbözött a maitól – nagyon sűrű volt, és inkább levesre hasonlított. Az italhoz nem adtak komlót, azt csak a 15. századtól kezdték használni. Helyette „gruit”-ot használtak — egy por alakú keveréket hanga, üröm és más gyógynövényekből.
Különösen veszélyes volt a középkori „gazdagok söre” – mert ólmozott üvegedényből itták. Nem csoda, hogy sokan higanymérgezésben és ólommérgezésben szenvedtek. Így nemcsak a közemberek, hanem a nemesek is megszenvedték a középkort.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
