A tárca tele volt készpénzzel! Sőt, nagyon sok készpénz volt benne! Legalább 10 ezer dollár lehetett benne! És egy pillanatra felcsillant a szeme ennyi vagyon láttán. Nem kell többé az utcán kóborolnia, és boldog életet élhet, ha megtartja a pénzt, gondolta. De valami a lelkiismeretében azt súgta neki, hogy ez nem helyes, ezért elvitte a tárcát a helyi rendőrőrsre.
Peterson rendőrtisztet, a helyszínre érkező nyomozót lenyűgözte a férfi őszintesége. „Egy hajléktalan ennyi pénzt ad vissza? Azt hiszem, ebben a városban nem mindenki rossz. Köszönöm, hogy idehozta. Tud valamit a férfiról?” – érdeklődött, miközben a tárcában kotorászott a férfi igazolványa után.
„Semmi ilyesmit nem találtam a tárcájában, biztos úr” – válaszolta Jack. „Úgy értem, nem volt benne személyi vagy bármi más, de rengeteg hitelkártya és pénz volt nála. Feltételeztem, hogy aggódni fog, ezért hoztam ide a tárcát…”.
„Uhh, igen. Ezt hagyja nálunk; megkeressük és visszaadjuk neki, amilyen hamar csak lehet. Hol találta a tárcát? És mi a neve?”
„Jack-Jack Callahan. Én általában….” Jack éppen el akarta árulni, hogy minden este koldult a metrónál, de ha a zsaruk rájönnek, új helyet kell keresnie a kolduláshoz, amit nem akart. A metróállomás jó hely volt arra, hogy összegyűjtsön annyi élelmet és pénzt, amennyiből meg tudott élni. De aztán nem lehet megúszni, ha hazudik az ember egy zsarunak, és Peterson rendőr elkapta.
„Megértem. Gondoskodom róla, hogy a csapatom soha ne találjon ott rád” – válaszolta. „Gondolj rá úgy, mint jutalomra az őszinteségedért.”
„Köszönöm, biztos úr” – mondta Jack, és elhagyta a rendőrőrsöt, remélve, hogy hamarosan megtalálják a tulajdonost. Nem is sejtette, hogy ez egy kicsit túl hamar lesz…
Néhány nappal később egy szmokingba öltözött, gazdag férfi állt meg mellette. „Mr. Jack Callahan? Ön az?” – kérdezte határozott hangon.
Jack a férfira emelte a tekintetét. „Igen?”
„Jó napot, a nevem David Miller” – mondta, miközben kezet nyújtott. „Köszönöm, hogy visszaadta a pénztárcámat. Aznap este nagyon siettem, és útközben elejtettem. Nem szoktam metróval járni, de aznap lerobbant a kocsim, és gyorsan haza kellett jutnom… Nagyra értékelem a segítségét.”
„Ó, uram” – felelte Jack, és mindkét kezével megragadta a kezét. „Nem volt semmi gond.”
Ahogy Jack beszélt, David azon tűnődött, miért is hajléktalan. Műveltnek tűnt, és nem igazán tűnt olyannak, aki koldulna a megélhetésért. „Meg kell mondanom, Mr. Callahan, nehéz olyan embereket találni, mint maga. Őszintén kíváncsi vagyok, hogy egy olyan ember, mint maga, hogy kerülhetett ide. Kérem, ne értsen félre…”
„Az élet néha nehéz tud lenni, uram” – jegyezte meg Jack, elgondolkodva a tragikus múltján. „Nemrég elvesztettem a házamat és a családomat, és nem volt hová mennem… A munkámat is elvesztettem, aztán a megtakarításaimat is…”
„Ebben az esetben örülnék, ha elfogadná ezt. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen módon hasznára válik” – mondta David, és átnyújtott Jacknek egy készpénzes borítékot.
„Ez nagyon sok pénz, uram” – válaszolta Jack, és tétován elfogadta. „Attól tartok, nem fogadhatom el.”
David megpróbálta meggyőzni Jacket, hogy tartsa meg a pénzt, cserébe azért a szívességért, hogy visszaadta a tárcát, de Jack nem fogadta el. Ezért David előállt egy ötlettel.
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon:
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
