1977-ben két Voyager-szondát indítottak a világűrbe, hogy a Naprendszer távoli bolygóit kutassák.
Ám ezek az űreszközök még most is, nagyjából 23 milliárd kilométeres távolságból is „beszélgetnek” velünk, és megosztanak velünk mindent, amivel útjuk során találkoznak. Eredetileg a Voyager-1 küldetését öt évre tervezték. Ez idő alatt a Jupitert és a Szaturnuszt kellett volna vizsgálnia, a Voyager-2-nek pedig az Uránuszt és a Neptunuszt. Egyetlen tudós sem gondolta volna, hogy ilyen sokáig működőképesek maradnak, és hogy az utazásuk ennyire páratlanul sikeres lesz.
A látnok George Lucas
Jelenleg a Voyagerek már a helioszféra határain is túl járnak. Az Oort-felhő pereme felé tartanak, ahol a Naprendszer keletkezéséből visszamaradt anyagok találhatók. Ez a projekt mind a mai napig az egyik legkiemelkedőbb űrkutatási kísérletnek számít. Az űreszközök által küldött felvételek és adatok pedig óriási tudományos értékkel bírnak.
A Voyager-1 1979-ben érte el a Jupitert. Lefotózta a bolygó híres Nagy Vörös Foltját – a Naprendszer legnagyobb légköri örvényét. Vulkáni tevékenységet észlelt az Io holdon (ez volt az első alkalom, hogy ilyet a Földön kívül megfigyeltek). A Voyager-1 emellett felfedezte a Jupiter gyűrűit is, amelyek létezéséről akkoriban senkinek sem volt sejtése.
1980-ban a szonda 64 000 kilométerre közelítette meg a Szaturnusz felhőzetének legfelső rétegét. A szondának köszönhetően a tudósok az első jó minőségű felvételeket készíthették a bolygó holdjairól és a jégdarabokból, üstökösökből és porból álló gyűrűiről. Ezenkívül az is kiderült, mennyire hideg és zord bolygó a Szaturnusz. A legbámulatosabb felfedezés azonban a Mimas nevű holdja volt. A Voyager-1, amely 88 000 kilométeres távolságban repült el mellette, egy 100 kilométer átmérőjű krátert örökített meg a felszínén. A Mimas pedig kísértetiesen hasonlított George Lucas filmuniverzumának Halálcsillag nevű űrállomására.
Kozmikus tengerek és gejzírek
A Voyager-1 utolsó célpontja a Titán volt, a Szaturnusz egyik holdja. A szonda közel 6500 kilométeres távolságból valóságos szenzációt tárt fel. Kiderült, hogy – a korábbi hiedelmekkel ellentétben – mégsem ez a Naprendszer legnagyobb holdja. Ezenkívül a légköre a számításoknál jóval sűrűbbnek bizonyult. A légkör összetétele és a felszíni hőmérséklet pedig arra utalt, hogy a felszínén tengerek és tavak húzódhatnak meg. Azonban ezek nem vízből, hanem szénhidrogénből állnak. Az elhaladás után a szonda letért az ekliptika síkjáról, így nem folytathatta a bolygók vizsgálatát.
A Voyager-2 végső célja a Neptunusz vizsgálata volt. Mindössze 5 000 kilométerre suhant el a bolygó felszíne felett. Az elhaladás kevesebb mint három percig tartott. Ez idő alatt lencsevégre kapta a Nagy Sötét Foltot, egy a Földnél kétszer nagyobb vihart. Kiderült, hogy ez egy légköri anticiklon, ahol a Naprendszer legerősebb szelei fújnak, elérve akár a 2400 km/h-s sebességet is. Meglepő módon a Neptunusz igen távoli és hideg holdján, a Tritonon működő gejzíreket találtak. A Voyager-2 emellett a jégóriás négy, korábban ismeretlen holdját is felfedezte.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
