Miután az amerikaiak atombombákat dobtak Japánra, egyáltalán nem szándékoztak leállítani az atomrobbantásokat. Csupán annyi történt, hogy a kísérleti terep nem ellenséges városok, hanem az Egyesült Államok ellenőrzése alatt álló különböző atollok és sivatagok lettek.
Hamarosan a Szovjetunió is bekapcsolódott ebbe a sajátos atomháborúba, és sikeresen hajtott végre nukleáris fegyverkísérleteket a saját területén. Évekkel később az angolok, a franciák és a kínaiak is kifejlesztették saját atombombájukat. Idővel azonban felismerték, hogy ez nem tesz jót a bolygónak, és ha a nukleáris fegyverek tesztelését teljesen leállítani nem is lehet, legalább korlátozni kellene.
A tárgyalások eredményeként 1963. augusztus 5-én Moszkvában aláírták a szárazföldön, vízen, víz alatt, levegőben és a világűrben történő nukleáris kísérleteket tiltó szerződést. Ettől kezdve a dokumentumot aláíró országok vállalták, hogy a nukleáris fegyvereket kizárólag a föld alatt tesztelik – ami szintén nem kellemes, de jelentősen korlátozott.
Igaz, a dokumentumot csak az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Nagy-Britannia írta alá, Kína és Franciaország úgy döntött, hogy nekik semmi szükségük a saját céljaik korlátozására.
Azonban sok szerződést a világunkban csak feltételes betartási tervvel kötnek – „hagyjuk, hogy a másik fél teljesítse az összes feltételt, én meg majd találok magamnak valami kiskaput”. Az Egyesült Államok valami ilyesmire gyanakodott a Szovjetunióval kapcsolatban, mivel tartottak attól, hogy a Szovjetunió továbbra is végez majd légköri atomrobbantásokat.
Mivel a Szovjetunió területe óriási volt, rengeteg helyet lehetett találni a rejtett légköri robbantásokhoz. Az akkori technológiával pedig egyértelműen bizonyítani egy légköri atomrobbantást, ráadásul konkrét helyhez kötni, lehetetlen volt.
Ezért az amerikaiak, gyakorlatilag közvetlenül a moszkvai szerződés aláírása után, megkezdték a Vela műholdhálózat kiépítését, amelynek célja a légköri atomrobbantások nyomon követése volt.
A műholdak sikeresen működtek – több mint 40 dupla villanást észleltek (ami a légköri atomrobbantások sajátos jellemzője). Azonban minden dupla villanásra gyorsan találtak magyarázatot: a szerződést nem aláíró kínaiak és franciák folytatták a légköri kísérleteiket, mit sem törődve a világ közvéleményének reakciójával, bár mindig bejelentették a soron következő katonai légköri atomrobbantást.
Így is teljesítette volna küldetését a műholdhálózat, rengeteg fontos anyagot gyűjtve össze, amelyek egy szűk körben széles körben érdekesek. De 1979. szeptember 21-ről 22-re virradó éjszaka derült égből villámcsapásként érkezett a hír. A Vela 6911 műhold a Dél-Afrikához tartozó Prince Edward-szigetek térségében egy jellegzetes dupla villanást észlelt.
Maga a szigetcsoport két viszonylag nagy szigetből és néhány sziklából áll, amelyek gyakorlatilag az Indiai- és az Atlanti-óceán határán találhatók. A legközelebbi nagyobb város, Port Elizabeth, körülbelül 1700 km-re van, állandó lakosság nincs.
Az amerikai katonai szakértők megállapították, hogy egy 2-3 kilotonnás légköri atomrobbantás történt. A műholdas észlelés mellett az Arecibo-i rádióteleszkóp egy anomális ionoszféra-hullámot is észlelt, amely délkeletről északnyugatra haladt. Az amerikaiak által a szovjet atom-tengeralattjárók nyomon követésére telepített hidrofonhálózat is rögzített egy, a körülbelül 3 kilotonnás robbantásnak megfelelő hidroakusztikus lökéshullámot.
Az amerikaiak viszonylag gyorsan repülőgépeket küldtek az incidens helyszínére, de a radioaktív izotópok megemelkedett koncentrációját nem észlelték. Ez senkit sem lepett meg, hiszen a robbantás légköri volt, és a szélrózsa szerint az incidens helyszínén az összes izotópot a légköri áramlatok Új-Zéland és Ausztrália felé sodorhatták.
És valóban, egy idő után az ausztrál Tasmania és Victoria szigeteken a juhokban a jód-131 megemelkedett szintjét mutatták ki. November közepére az új-zélandi tudósok megállapították, hogy az esővízminták bárium-140-et tartalmaznak, és más rövid életű izotópok nyomai is vannak bennük.
Nyilvánvalóvá vált, hogy a Prince Edward-szigetcsoport térségében valóban egy körülbelül 3 kilotonnás légköri atomrobbantást hajtottak végre. Most már csak azt kellett kideríteni, hogy ki tette. És az amerikaiak elkezdtek foglalkozni ezzel a problémával.
Sem az Egyesült Államok, sem Anglia nem hajtotta végre ezt a kísérletet – egyszerűen nem volt értelme ilyen kis erejű töltetet felrobbantaniuk.
Lehetett volna a Szovjetunió (bár az is igaz, hogy nem világos, miért), mi a csudáért mennének az oroszok az ördög tudja hová, amikor nekik van bőven saját sarkvidéki területük?
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon:
