Egy kisfiú portrét rajzol az édesanyjáról, aki elhagyta őt, amikor még egészen kicsi volt, és elindul megkeresni.
Mint minden árva, Patrick Jones is arról álmodott, hogy egyszer majd eljön érte az édesanyja. Meglátja majd az arcát, a mosolyát, és a tárt karjaiban ott lesz mindaz a szeretet, ami hiányzott neki.
De Patrick soha nem látta az édesanyját. Az anyja az árvaház előcsarnokában hagyta őt, amikor még csak néhány napos volt. Patricknak csak a fantáziája maradt, egészen addig, amíg Dmitrij úr, az öreg gondnok egy megdöbbentő megjegyzést nem tett.
„Patrick – mondta az öregember. „Olyanok a szemeid, mint az anyukádé!”
A mindössze hatéves Patrick nagyon izgatott volt. „Látta az anyukámat, Dmitrij úr, tényleg?”
„Igen” – mondta Dmitri úr. „Hát persze, hogy láttam! Ő volt a legszebb nő, akit valaha láttam.”
„Bárcsak én is láthattam volna…” – suttogta Patrick. „Tudod, félek, hogy ha visszajön, nem fogom felismerni! Ha rajzolok róla egy képet, megmondanád, hogy jó-e?”
Dmitrij úr bólintott. „Persze!” – mondta. „És amilyen tehetséges vagy, szép portré lesz belőle!”
Patrick tehát elkészítette képzeletbeli édesanyja portréját, és a szemeket olyan közel hozta a sajátjához, amennyire csak tudta. Dmitrij úr azonban ránézett és elkomorult. „Nem, ez az orr nem jó! Anyukád orra szebb volt!”
És Patrick rajzolt egy másik portrét, és még egyet, és még egyet, és még egyet. Az évek során vagy száz portrét rajzolhatott, de Dmitri úr szerint sosem voltak teljesen jók.
Amikor Patrick tizenhét éves volt, elhozta Dmitri úrnak a legjobb portrét, amit valaha is készített (és akkor már nagyon képzett művész volt), és Dmitri úr felkapta a fejét. „Ez a te anyukád!”
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon:
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
