Elsősorban a frontot és a stratégiai fontosságú létesítményeket látták el jó minőségű üzemanyaggal és kenőanyagokkal. A hátországban gyakran kellett alternatív energiaforrásokhoz folyamodni. Így például Szibériában és a Távol-Keleten a fakitermelésben és más területeken széles körben alkalmaztak fagázgenerátoros járműveket. Ezek üzemanyagként fát hasznosítottak.
A fagázgenerátor egy fémhengerből állt, amelyet a teherautó oldalára vagy a platójára szereltek. Ebben a faanyag oxigénhiányos környezetben, magas hőmérsékleten lassan bomlott le. A keletkező gázkeveréket megtisztították a szennyeződésektől, majd a motorba vezették. Ennek a megoldásnak az előnye az üzemanyag olcsósága volt, hátránya viszont, hogy a motor teljesítménye 30–50%-kal csökkent.
Hogyan állítottak elő a partizánok terpentint fenyőfákból
A fehéroroszországi és brjanszki területeken működő partizáncsapatok terpentinlepárlói újabb példát jelentenek az üzemanyag helyi forrásokból történő előállítására.
1942 nyarán csak a dél-brjanszki partizán körzetben mintegy 30 orosz és zsákmányolt harckocsi, illetve páncélgépkocsi állt a partizánok rendelkezésére. Ezekhez a járművekhez a partizánok kezdetleges módszerekkel állítottak elő üzemanyagot. Ez a fenyőtuskók gyantájának lepárlásával nyert terpentin volt.
A lepárlókban az alapanyagot (gyantás faanyagot) 12–18 órán át hevítették 200 °C-ra. Eközben a gyantából gőz és gáz keveréke szabadult fel, amelyet szűrőkön vezettek át, megtisztítottak, majd lehűtöttek. A lehűlés során a gázok lecsapódtak, folyékony halmazállapotúvá váltak – így nyerték a kész terpentint. Az egész folyamat nagyjából négy napig tartott.
A mostoha erdei körülmények között a terpentint fegyverek és járművek kenésére, fertőtlenítőszerként, valamint isiász és reuma kezelésére is használták. Egyes beszámolók szerint járművek üzemanyagaként is alkalmazták.
Hogyan készítettek „szilárd benzint”
Az üzemanyag szállítására is alkalmaztak szokatlan megoldásokat. Így például a benzint néha „szilárd” állapotban szállították. Ez azt jelentette, hogy apró cellákból álló briketteket készítettek, amelyeknek a falai nagy szilárdságú anyagból készültek. Ezeken a falakon keresztül a cellákban lévő üzemanyag nem tudott átszivárogni.
A brikettek alakja tetszőleges lehetett, tömegük jellemzően 10 és 20 kg között mozgott. Benzintartalmuk elérte a 93–96%-ot. Az ilyen formában tárolt üzemanyagot bármilyen területen lehetett tárolni, akár a víz alatt is. Szállítás közben az üzemanyag-veszteség kevesebb mint 0,05% volt.
Az üzemanyag felhasználásához vissza kellett alakítani folyékony halmazállapotúvá a szilárd burok mechanikai feltörésével. Az oroszok kifejlesztettek egy emberi erővel működtethető eszközt kifejezetten tábori körülményekhez. Ez óránként 30 liter üzemanyag visszaalakítására volt képes, és elsősorban deszantos egységek, valamint partizáncsapatok számára tervezték.
A „szilárd benzin” tömeggyártása azonban nem valósult meg, noha a Kaukázus 1943-as felszabadítása után Groznijban elkezdték egy évi 20 ezer tonna kapacitású üzem építését.
Mindemellett a háború alatt alkalmaztak először széles körben csővezetékeket is az üzemanyag és kenőanyagok szállítására. Az egyik legkorábbi ilyen alkalmazásra 1942 március–áprilisában került sor, amikor az 52. hadsereg egységeit látták el benzinnel a Volhov folyó melletti hídfőállásban.
Ezt követően, 1942 június–júliusában, a hadviselés történetében először, nagy távolságú csővezetéket fektettek le a Ladoga-tó fenekén. Megépítése mindössze 43 napot vett igénybe. Teljes hossza (a szárazföldi szakaszokkal együtt) 29 km volt, kapacitása pedig elérte a napi 350 tonna üzemanyagot. Ez a vezeték 20 hónapon keresztül működött, egészen Leningrád ostromának 1944-es feloldásáig. Összesen több mint 40 ezer tonna finomított kőolajterméket (pl. benzint, kerozint) juttattak el ezen az úton az ostromlott városba.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
