Az úszkálás rengeteg energiát kivesz az állatból. Hogy pihenés közben biztosan senki ne zavarja meg őket, óriási, akár 10 méter mély (!) üregeket ásnak maguknak. Ásás közben a lábukon lévő úszóhártyákat be tudják húzni, és így előkerülnek az erős karmok. Nagyon hatékony megoldás!
Na, és ezeknek az állatoknak a szaporodása! Az megérne egy külön cikket. Júniustól októberig a hímek aktívan párt keresnek maguknak. De nem érik be eggyel: igyekeznek minél nagyobb területet elfoglalni, amely több nőstény territóriumát is átfedi. A legjobb, nőstényekben gazdag területekért pedig elkeseredetten harcolnak egymással. Ne tévesszen meg a cuki pofi, a fogatlan csőr és a duci pofazacskók (és a komoly karmok)! A küzdelmek őskori brutalitással zajlanak: minden hím egy pár mérgező sarkantyúval van felszerelve.
A kifejlett hím kacsacsőrű emlősök hátsó lábának belső oldalán van egy-egy üreges sarkantyú, amelyen keresztül mérget tudnak kibocsátani (ilyen csak a hímeknek van a nőstényekért vívott harchoz). Az ember egy kezén meg tudja számolni, hány mérgező emlősfaj létezik. Azokból pedig, amelyek saját maguk termelik a mérget, nem pedig a táplálékukból nyerik ki, még kevesebb van. A méreg defenzin-szerű fehérjékből áll. Más emlősöknél ezek a fehérjék a baktériumok, vírusok és gyulladások elleni védekezésben játszanak szerepet, de a mi hőseinknél méregként is funkcionálnak!
Az emberre nézve a kacsacsőrű emlős mérge nem halálos, de rendkívül kellemetlen. A szúrás helye megduzzad és pokolian fáj. A dologban a legrosszabb, hogy az áldozatnál kialakulhat hiperalgézia, vagyis extrém fájdalomérzékenység. Ez néha olyan súlyos, hogy még a kábító fájdalomcsillapítók sem hatnak! De mi még szerencsések vagyunk: a kisebb emlősöket, például a kutyákat, a kacsacsőrű emlős mérge meg is ölheti.
A mérgező sarkantyúkkal vívott párviadalok után a győztes párosodik a nősténnyel, majd megy a dolgára. A nőstény semmilyen segítséget nem várhat tőle. Az egy hónapos vemhesség alatt maga ássa ki a költőüreget, és épít bele fészket mindenféle növényi anyagból. Miután lerakott egy-két bőrszerű héjú tojást, a kacsacsőrű anyuka összegömbölyödve kotlik rajtuk nagyjából 10 napig.
Azt hiszem, nem kell magyarázni, hogy a tojásrakás meglehetősen ősi szaporodási mód. De miért őrizték meg ezt a kacsacsőrű emlősök? A tudósok szerint ennek az az oka, hogy a tojás képződéséért a szervezetben 3 úgynevezett vitellogenin gén felelős. A madarakban és a hüllőkben ezek a gének mind megvannak. Az emlősökből ezek eltűntek.
A kacsacsőrű emlősök viszont a háromból egy gént megőriztek. Ezért a tojásaik sem a madarakéra, sem a hüllőkére nem hasonlítanak igazán. A másik két gén hiánya miatt a kacsacsőrű emlős tojásában nincs elkülönült fehérje és sárgája. És ez érthető is: hiszen a kikelő kicsik hamarosan tejet isznak!
A kiskacsacsőrűek egészen aprón bújnak elő, csupaszon, tehetetlenül és – fogakkal (!) látják meg a napvilágot! Igaz, ezek a fogak később kihullanak. A következő 4 hónapot a kicsik az üregben töltik, és az anyjuk hasán lévő speciális tejmezőkről nyalogatják a tejet. A kacsacsőrű emlősöknek nincsenek emlőbimbóik, ehelyett szó szerint a hasukon lévő pórusokon át „izzadják” a tejet. A kicsik csak pár hónap után merészkednek ki az üregből. Az ivarérettséget pedig nagyjából egyéves korukra érik el.
A vadonban találtak már tekintélyes, 10 éves kort megért példányokat is. Fogságban viszont akár a tizenhetedik születésnapjukat is megünnepelhetik. A környezeti tényezőkön kívül a folyókban néha felbukkanó kígyók és varánuszok rövidítik meg az életüket.
Szerencsére az ember egyelőre nem szerepel az első helyen ezen ősi emlősöket fenyegető veszélyek listáján: a kacsacsőrű emlős ugyan ritka állat, de a mi tevékenységünk miatt jelenleg nem fenyegeti a kihalás. Sőt, épp ellenkezőleg: Ausztráliában számos speciális program fut a megmentésükre és szaporításukra.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
