Tudod, mi a legmeglepőbb a kacsacsőrű emlősökben? Nem, nem a csőrös pofa. Nem a hódfarok. És még csak nem is az, hogy képesek tojást rakni. Hanem az, hogy egyáltalán még életben vannak.
Molekuláris és genetikai kutatások szerint a számunkra ismert méhlepényes és a kevésbé ismert erszényes emlősök fejlődési vonala nagyjából 187 millió évvel ezelőtt vált el a kacsacsőrű emlősök őseitől. Hogy értsd: abban az időben éppen a dinoszauruszok a virágkorukat élték a bolygón, Dél-Amerika és Ausztrália pedig egyetlen kontinens volt. És azóta ezek az állatok szinte semmit sem változtak!
A kacsacsőrű emlősök Dél-Amerikából Ausztráliába való átvándorlása nagyjából 167-110 millió évvel ezelőtt történt. Az ausztráliai körülmények annyira kedvezőek voltak, hogy az új hazában ezek az állatok egyszerűen abbahagyták a fejlődést! Megőriztek egy csomó ősi primitív jellegzetességet, amelyektől más emlősök már rég megszabadultak. Sőt, ezekkel a tulajdonságokkal élnek túl már évmilliók óta! Hogy mik ezek a jellegzetességek? Mindjárt elmondjuk.
Kezdjük a legszembetűnőbbel: a külsővel. Bár a fotókon a kacsacsőrű emlősök legalább hódméretűnek látszanak, a valóságban elég apró állatok – bizony, még a macskáknál is kisebbek! Egy kifejlett, jól táplált példány súlya maximum 2,4 kilogramm, a hossza pedig nem haladja meg a fél métert.
Ha szerencséd van megsimogatni ezt az állatot, olyan puha bundát érzel majd, mint a vakondé vagy a nyúlé. Ha pedig ultraibolya fénnyel világítod meg, látni fogod, hogy világít! Nem, ez nem metafora: a szőre UV-fényben szó szerint kékeszölden ragyog. Hogy miért van ez? A tudósok még nem tudják. Azt viszont már kiderítették a biológusok, hogy a kacsacsőrű emlősök látják az UV-sugárzást. Bár a szemük messze nem a legfőbb érzékszervük. Akkor mi az? Hát a csőrük!
Ha megdörzsölöd a kacsacsőrű emlős csőrét, megbizonyosodhatsz róla, hogy semmi köze a madarak csőréhez. Puha és rugalmas, gumiszerű bőr borítja. Belül pedig elektro- és mechanoreceptorok rejtőznek. Ezt a fajta érzékelést általában a halak és a cápák használják. A ma élő emlősök közül pedig csak a guyanai delfineknél ismert az elektrorecepció. A lényeg az, hogy a kacsacsőrű emlős a csőrével érzékeli más élőlények elektromos mezőit. Elméletileg ezt érintésként fogja fel.
Az elektrorecepció segít a kacsacsőrű emlősöknek megtalálni a táplálékot a zavaros vízben. Miközben felkavarja az iszapot a mederfenékről, az állat ügyesen összeszedi a férgeket, puhatestűeket és lárvákat. Igaz, amit fogott, nem tudja rögtön megenni – ez egy evolúciós „hiba”, a kacsacsőrű emlősök ugyanis nem tudnak a víz alatt rágni. Ezért a zsákmányt a pofazacskójukba gyűjtik, és később, a szárazföldön rágják meg alaposan.
Erre a fent leírt műveletre (a táplálékszerzésre és evésre) a kacsacsőrű emlős legalább 12 órát szán naponta. Szerény mérete ellenére nagyon falánk állat – hogy ne haljon éhen, naponta a saját testsúlyának akár 20%-át is megeszi. Minden nap fél kiló férget fogni nem kis feladat. Ahhoz, hogy legyen ereje fél napon át úszkálni, képes az anyagcseréjét a háromszorosára (!) gyorsítani.
Igaz, alapból az anyagcseréje nagyon lassú – átlagos testhőmérséklete nem haladja meg a 32 °C-ot. Ez egy újabb ősi jellegzetesség abból az időből, amikor az emlősök még részben változó testhőmérsékletűek voltak. Vagyis a testhőmérsékletük a környezet hőmérsékletével együtt változhatott.
A cikk még nem ért véget, a folytatásért görgess lejjebb:
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
