A fénysebesség mindig is óriási érdeklődést keltett. Ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy egyfajta határvonalat jelent, ameddig a megszokott fizika érvényesül (vagy „úgy tűnik, érvényesül”), aztán pedig valami olyasmi kezdődik, amit még a tudományos hipotézisek is csak félve írnak le.
Amellett, hogy a fénysebesség egy tömeggel rendelkező test számára elérhetetlen, és csak a tömeg nélküli fotonok képesek ilyen sebességgel haladni, van még egy gond, ami megakadályozná, hogy egy ember valaha is ilyen elképesztő sebességeket érjen el: az emberi test fizikai adottságai egyszerűen nem teszik lehetővé az ilyen sebességű mozgást.
A fénysebességgel való utazás fizikai jellegzetességei miatt az ember számára ez súlyos, sőt inkább végzetes következmények nélkül egyszerűen lehetetlen lenne.
A relativitáselmélet értelmében, minél inkább megközelíti egy tárgy a fénysebességet, annál exponenciálisabban növekszik a tömege. Ez azt jelenti, hogy ha egy tárgy a fénysebesség 10%-ával halad, a tömege az eredeti tömegének 0,5%-ával lesz nagyobb.
Ha pedig a fénysebesség 90%-ával mozog, akkor a tömege már körülbelül kétszerese lesz az eredeti értéknek. Az ember egyszerűen képtelen lenne ezt túlélni. Ha a test tömege a szervezet átalakulásával párhuzamosan változna – mondjuk, megerősödnének a csontok, új életfunkciók alakulnának ki, és a működési rendszerek is tökéletesednének –, akkor talán lenne esély. De a helyzet az, hogy egy ilyen hatás minden csontot eltörne a testedben, és megfulladnál.
Még ha a szervezet meg is birkózna valahogy ezzel a hatalmas tömeggel, a végeredmény akkor is egy végtelen tömeg lenne. Ott már semmilyen csont sem bírna el ennyi anyagot. És az energia sem teremne elő a semmiből.
Ahogy egyre közelebb kerülnénk a fénysebességhez, a tömegünk a végtelenségig nőne, és a további gyorsításhoz már végtelen mennyiségű energiára lenne szükség. Ez azért van, mert egy tárgy mozgási energiája a sebességének négyzetével arányosan növekszik, és ahogy a sebességünk a fénysebességet közelíti, a mozgási energia a végtelen felé tartana.
Ráadásul a relativitáselméletből fakadó „vicces” hatások miatt a testek a mozgás irányába összenyomódnának, és végül a tér szó szerint szétlapítana minket. Ezt nevezik „hosszkontrakció” vagy „térbeli összenyomódásnak”.
A cikk még nem ért véget! Folytatás a következő oldalon!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
