Az ókori India mind a mai napig az egyik legrejtélyesebb civilizációnak számít az európai átlagember számára.
Egy ország, ahol a férfiakon és nőkön kívül létezett egy különleges harmadik nem, a fivérek közösen vehettek feleségül egy nőt, a dévadászik pedig Istenhez mehettek hozzá. Rejtélyes India, ahol a nőt egyszerre tartották rabszolgának és istennőnek, a férfiak és nők közötti meghittséget pedig Istenhez vezető útnak tekintették.
Az indiaiak mind a mai napig meg vannak győződve róla: ha nőként jöttél erre a világra, akkor valamelyik előző életedben alaposan vétkeztél és rontottál a karmádon. Az indiai szent törvénygyűjteményekben a nőt egyszerre jellemzik rabszolgaként és istennőként. Rabszolga, mint feleség, akinek egyetlen feladata a férj minden szempontból való kényeztetése. Nem voltak jogai, a legalacsonyabb társadalmi helyzetet foglalta el, és a férjét nem merte a nevén szólítani.
Az indiaiak hittek abban, hogy a férj nevének hangos kiejtése jelentősen megrövidíti az életét. Ezért a feleség csak magázva szólíthatta meg szeretett férjét. Megmosta a lábát, és csak akkor ült az ebédlőasztalhoz, amikor a férje már jóllakott. Még az utcán sem mellette ment, hanem kissé lemaradva követte.
Anyaként viszont istennővé vált: tiszteletbeli helyet foglalt el nemcsak a saját családjában, hanem az isteni hierarchiában is, azonosulva Saktival – a kozmikus női princípiummal. Az ókori indiai törvénygyűjtemény, melynek szerzőségét az emberiség legendás ősatyjának, Manunak tulajdonítják, a „Manu törvényei” kimondja: „A lelki tanító tízszeresen felülmúlja a közönséges tanítót. Az apa százszorosan felülmúlja a lelki tanítót. De az anya ezerszeresen felülmúlja az apát, mint a gyermek lelkének nevelője.” A törvény az anya tiszteletére szólított fel: vele nem volt szabad veszekedni, és büntetés terhe mellett tilos volt segítség és támogatás nélkül hagyni.
Sőt, a régmúltban, a védikus korban, az indiai nők olyan jogokkal rendelkeztek, amelyekkel a szebbik nem képviselői az ókori világ más civilizált országaiban nem. Sem Görögországban, sem Rómában, sem a Földközi-tenger menti államokban ilyen szabadságokról a nők nem is álmodhattak. Maguk választottak férjet, nem takarták el az arcukat, részt vettek a szertartásokon és a közéletben. Röviden, mindazt tették, ami a későbbi korokban, a kasztrendszer megjelenésével, egyszerűen elképzelhetetlenné vált.
A nőket a legalacsonyabb kasztok tagjaihoz, a súdrákhoz hasonlították; nekik szintén tilos volt a szent könyvekhez érniük. Sőt, minél magasabb státuszú volt egy kaszt, annál több korlátozásnak vetették alá a nőket, és annál élesebben mutatkozott meg a nemek közötti egyenlőtlenség.
Most pedig beszéljünk a dévadászikról, akiket lényegében templomi kéjnőknek tartottak. Ez az indiai kultúra egyik legkülönlegesebb jelensége. A lányokat már kiskoruktól fogva dévadászi szerepére készítették fel. Karkötőket és zöld szárit viseltek, és egész gyermekkoruk kemény gyakorlással telt. A leendő dévadásziknak el kellett sajátítaniuk azt a 108 táncmozdulatot, amelyet Siva alkotott, és meg kellett tanulniuk Istent dicsőíteni a tánctudásukkal.
Tanulták továbbá a szanszkrit nyelvű szent klasszikus irodalmat, és elsajátították a templomi teendőiket. Amint a lányok elérték a nemi érettséget, az azt jelentette, hogy hamarosan Istenhez kell férjhez menniük, csakhogy Istent ilyenkor az egyik pap vagy bráhmana helyettesítette.
Nagyon nehéz a történelemben még egy olyan női csoportot találni, akiket egykor ennyire tiszteltek, később pedig ennyire megaláztak, mint a dévadászikat. Szanszkritról fordítva a nevük „Isten rabszolganőjét” jelenti. Az európaiak számára ez a szó a prostituált szinonimája volt, és minden, a templomhoz tartozó nőre használták. Mind a mai napig nagyon nehéz megérteni ezt az indiai jelenséget.
Évezredeken keresztül ezek a táncosnők és papnők az istenségeket szolgálták a rejtélyes indiai templomok titokzatos félhomályában. A szakrális vagy templomi prostitúció valóban létezett sok ősi civilizációban. A papnők kapcsolatot létesítettek a papokkal és a zarándokokkal, és ezt a föld megtermékenyítésének tekintették – úgy hitték, ez növeli a termékenységet és különleges isteni kegyelmet adományoz.
A 20. század elején az angol befolyás hatására a dévadászikat a prostituáltakhoz kezdték hasonlítani, akárcsak a japán gésákat, 1988-ban pedig teljesen törvényen kívül helyezték őket. Azonban a tilalmak ellenére ez a hagyomány Indiában mind a mai napig létezik. Csakhogy a beavatási szertartásokat titokban tartják. Régen viszont a dévadászik társadalmi helyzete nem volt szégyenletes – papnők voltak. A dévadászi jelenlétét az esküvőn szerencsés előjelnek tekintették. Az ókori Indiában úgy hitték, hogy annak az utazónak, aki dévadászival találkozik, biztosan szerencséje lesz.
A hagyományos indiai kultúrában a nők egyenjogúságát, pláne a függetlenségét, határozottan elutasították. Mindig az apa, a férj, később pedig az idősebb fiúk „védőszárnyai alatt” kellett lenniük. A nők nem voltak szabadok, és nem volt joguk maguknak férjet választani. Ezt helyettük az apjuk tette meg, az apák pedig igyekeztek a lányaikat minél korábban férjhez adni.
Manu törvényei szerint az az ideális házasság, amelyben a menyasszony életkora a vőlegény életkorának egyharmada. Durván szólva, egy 24 éves férfinak egy 8 éves kislányt kellett feleségül vennie, és belőle kellett ideális feleséget nevelnie. Természetesen minden intim kapcsolatot elhalasztottak a lány nemi éréséig.
A hinduk hittek abban, hogy a házassági szertartás hét további életre köti össze a férjet és a feleséget. Az indiai nő alapvető kötelessége a férjének való szolgálat volt. Manu törvényei kimondják: „Akárkihez is adja őt az apja, annak engedelmeskednie kell életében, és halála után sem szabad elhanyagolnia.”
A nő legfőbb rendeltetésének a fiúgyermekek szülését és nevelését tartották, akiknek később az elhunyt ősökért kellett halotti szertartásokat végezniük. A lányok születését viszont, ahogy emlékszel, egyáltalán nem fogadták örömmel, mivel ők végül a férj családjába kerültek, és nem vitték tovább apjuk nemzetségét.
Ha a feleség tiszteletlenséget mutatott, mondjuk, egy iszákos férjjel szemben, a törvény szerint néhány hónapra kitették a házból, és megfosztották minden ékszerétől. A házasságtörésért pedig a feleségre rettenetes büntetések vártak – akár halálbüntetés is. A férfi viszont több feleséget is tarthatott, és ez nem számított bűnnek.
A felsőbb kasztok képviselőinek egyenesen háremeik voltak, számos rabszolganő-ágyassal, és ez is teljesen elfogadott volt. Mindeközben úgy tartották, hogy az a nő, aki természeténél fogva buja és érzéki, szigorú felügyeletre szorul. Mert bármikor képes megcsalni a férjét, ha lehetősége adódik.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a „Következő oldal” gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
