Először legyintettem, mondván, hogy ez mind csak sztereotípia. De aztán azon kaptam magam, hogy tényleg nem kevés ilyen történet van a környezetemben. És nem, nem vagyok szociológus, de mint olyan ember, aki már átélt egy válást, pár komoly kapcsolatot, és láttam sok barátom szakítását, meggyőződésem, hogy van mit mondanom.
Azonnal tisztázzuk: nem áll szándékomban sem a nőket, sem a férfiakat hibáztatni. Inkább azt szeretném megérteni, hogy mi hozott mindannyiunkat ebbe a helyzetbe.
Emlékszem, fiatal koromban a szüleim szüntelenül azt ismételgették, hogy 25 éves korodig meg kell házasodnod, különben „később már nem maradnak normálisak”. Ez egyfajta kimondatlan társadalmi megállapodás volt. A nőknek férjhez kellett menniük, a férfiaknak pedig el kellett tartaniuk a családot. Egyszerű volt az egész. De az idő múlásával ez a megállapodás megrepedt.
Sok ismerősöm, aki a húszas évei elején házasodott, most elvált. A válás okai különbözőek: van, aki túl hamar kötötte össze az életét valakivel, mások időközben másba szerettek bele, megint mások pedig egyszerűen nem voltak készen a családi életre. És most, évekkel később látom, hogy sokan közülük egyedül maradtak, és tehetetlenek ezzel szemben.
Az egyik legfőbb oka az egyedüllétnek a karrier lett. Az én generációm nőtagjai a 90-es és 2000-es évek változásainak légkörében nőttek fel. Akkoriban szinte kötelező volt egyetemre menni, hogy az ember „biztos lábakon álljon”. A barátnőim remek karriert építettek és folyamatosan fejlesztették magukat. De ebben a hajszában gyakran megfeledkeztek a párkapcsolatokról.
Egyszer a kolléganőm, egy sikeres marketinges, mondott egy mondatot, ami a mai napig a fejemben van: „Mindenem megvan, csak éppen az az ember hiányzik, akihez jó lenne hazamenni és csak csendben lenni.” Próbált párkapcsolatot kialakítani, de ahogy mondta, „a normális pasik már mind elkeltek”. És tudod, mi a legszomorúbb? Hogy nem ő az egyetlen, aki így gondolja.
Egy másik fontos szempont a férfiak. Sokan közülünk nem sietik el a felnőtté válást. Emlékszem egy barátomra, aki 35 éves koráig a szüleivel lakott, és ezt a „kényelemmel” magyarázta. Aztán, amikor végre elhatározta, hogy párkapcsolatot szeretne, a vele egyidős nők többsége már vagy férjnél volt, vagy nem akart egy „örök gyerekkel” kezdeni.
Ráadásul, szerintem a férfiak félnek az erős nőktől. Őszintén szólva, én magam is nem egyszer éreztem magam „kevésnek” egy sikeres nő mellett. És sokan vannak így, mint én.
Azt gondolhatnánk, hogy 40 évesen minden egyszerűbb: a gyerekek már felnőttek, a karrier kiépült, végre lehet magunkra is gondolni. De nem. Ekkor lépnek be a képbe az előítéletek és a félelmek.
A 40 éves kori egyedüllét nem halálos ítélet. Én magam is megtapasztaltam ezt. A válásom után néhány évet azzal töltöttem, hogy „sürgősen keressek valakit”. De egy nap megértettem, hogy egyedül lenni nem tragédia, hanem sokkal inkább egy esély. Esély arra, hogy megértsem magam, a vágyaimat, és megtanuljak úgy örülni az életnek, hogy nem kell mások elvárásaira figyelnem.
És a nők? Az ismerőseim között, még a gyerekesek között is, nem kevesen vannak olyanok, akik negyvenévesen sokkal boldogabbnak tűnnek és érzik magukat, mint a viharos húszas éveikben. Találnak időt utazásra, azzal foglalkoznak, amivel szeretnének, megveszik álmaik otthonát, új szakmákat tanulnak – és mindezt lelkesen teszik.
Szóval mit is tanultam ebből? Fontos, hogy ne siess, és ne próbálj mások elvárásainak megfelelni. Az egyedüllét nem átok, hanem egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy boldog légy anélkül, hogy másokra kellene figyelned. És talán ebben a boldog állapotban találkozol valakivel, aki az a bizonyos „csendes társ” lesz.
Te mit gondolsz? Neked esetleg más véleményed van erről a témáról? Mondd el hozzászólásban!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
