Először egy klasszikus vicc a témában:
Őszintén szólva, minden autós, aki valaha is járt a szülővárosomban, általában hiányérzettel és sárga irigységgel távozik ebből a városból. Annyira klassz útjaink vannak!
Úgy tűnhetne, hogy élvezzük és örülünk, de ez a szokás, hogy jó aszfaltunk van, és nem kell állandóan az utat figyelnünk, rossz tréfát űz velünk, amikor más városokba utazunk.
Olyan érzés ez néha, mintha az aszfaltot valami aszfaltra specializálódott hódok rágcsálták volna le, vagy 1945 óta nem újították volna fel.
Mindezért az emberek gyakran az amerikai filmek láttán ujjal mutogatnak és sóhajtozva mondják:
– Bezzeg ott az aszfalt 50 éve fekszik, és semmi baja, Magyarországon meg 3 év múlva mindenhol lyukak vannak.
Tényleg igaz ez?
Igaz! Sőt, többet is mondok: van ott olyan aszfalt, ami már 90 éves, és tényleg SEMMI baja! Miért?
Hát ezért!
Az Egyesült Államok autóút-rendszere az 1930-as években, a nagy gazdasági világválság idején jött létre. Ez a nagyon gazdag ország egy szempillantás alatt a tönk szélére került. Az emberek, akik korábban munkával, autóval, házzal, részvénybefektetésekkel rendelkeztek, mindent elvesztettek. Az üzleti helyzet sem volt jobb: az emberek felhagytak minden nem élelmiszer jellegű dolog vásárlásával, a cégek egy szempillantás alatt csődbe mentek.
A helyzetet Franklin Roosevelt „New Deal” nevű programja mentette meg, amely 200 pontból állt. Azonban az egyik első pont az autóutak építése volt.
Roosevelt egyszerűen négyzetekre osztotta az ország területét, és az általa húzott vonalak gyorsforgalmi utak hálózatává váltak. Az utak építése fellendítette az autógyárak, cementgyárak, aszfalt- és kőbányavállalatok, valamint a kohászati ipar tevékenységét.
De ami a legfontosabb, az utak építése rengeteg embernek adott munkát: filléreket fizettek nekik, de ez legalább elég volt élelemre és lakbérre. Ez már önmagában is boldogság volt!
Minden gyorsforgalmi utat egyetlen egységes terv szerint építettek: eltávolították a talajt, helyére 60-180 cm vastagságban sziklából, zúzott kőből, homokból álló réteget töltöttek, majd vasbeton réteget öntöttek rá, amire aszfaltot fektettek (vagy nem).
A munka nagy része minimális automatizálással zajlott, ami azt jelentette, hogy fogtak egy csomó éhes embert, talicskát, lapátot, és reggeltől estig énekelve dolgoztak.
A munka minden szakaszát nem önkormányzati tisztviselő, nem üzletember vagy bárki más, hanem szakember és szövetségi ügyész ellenőrizte. Ez egy pokoli páros volt, akik egy 1 milliméteres eltérés miatt is elkaszálhatták az utat. Bármilyen csalási kísérletet olyan büntetéssel sújtottak, ami önmagában elrettentő volt a visszaélésekkel szemben.
Amint az ellenőrök megjelentek a helyszínen, a tisztességtelen vállalkozók, beszállítók és munkaszervezők megőszültek és szívinfarktust kaptak.
A szövetségi program 12 éves fennállása alatt az Egyesült Államok teljes területe, ahol kellett és ahol nem, úthálózattal lett lefedve.
És hamarosan 100 éves lesz.
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon:
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
