Ahhoz, hogy a lencse forgása egyenletes és minimális súrlódással történjen, egy folyékony higanyból készült körkörös pályában úszó platformra szerelték – az akkori időkben erre a célra elérhető legjobb anyagra.
Ez a megoldás technikai áttörést jelentett, ugyanakkor halálos csapdát is jelentett a világítótoronyőrök számára.
A higany rendkívül mérgező anyag, de a 19. században erről szinte semmit sem tudtak. A lencsékkel dolgozó világítótoronyőrök nemcsak belélegezték a higanygőzöket, hanem rendszeresen érintkeztek is vele közvetlenül.
Idővel a higanyos pályában, amelyben a Fresnel-lencse volt, por és szennyeződések halmozódtak fel, és az őrök egyik feladata az volt, hogy megtisztítsák ezt a szennyeződést azáltal, hogy a higanyt átszűrték egy vékony kendőn, hogy megtisztítsák. Ezt az eljárást elkerülhetetlenül higanygőzök párolgása és közvetlen érintkezés kísérte. És mint kiderült, a higany elmebajt okozhat.
A krónikus higanymérgezés tünetei közé tartozik a memóriazavar, a hirtelen hangulatváltozások, a szorongás, a hallucinációk és végső soron az elme elvesztése. Ez történt sok világítótoronyőrrel. Őrületüket az elszigeteltségnek és a zord körülményeknek tulajdonították, de valójában gyakran higanymérgezés áldozatai voltak.
A világítótoronyőrök esete a 18. és 19. századi kalaposok történetére emlékeztet, akik higanyoldatokat használtak a nemez kezelésére.
A higannyal való folyamatos érintkezés mérgezéshez vezetett, és hozzájuk kapcsolódik a „bolond, mint egy kalapos” kifejezés is, amely az Alice Csodaországban című híres mesében is megjelent, ahol az őrült kalapos a szakmája sajátosságai miatt megőrült. Ez alapján elmondhatjuk, hogy a „bolond, mint egy világítótoronyőr” kifejezés is nyugodtan elterjedhetett volna.
Ma a világítótornyok sok helyen szinte teljesen automatizáltak, és a higany használata a mechanizmusaikhoz már régóta megszűnt. A világítótoronyőr munkája, ha még létezik ilyen, csak ritka műszaki karbantartásra korlátozódik. És csak néhány olyan hely van a Földön, ahol még mindig közvetlenül ezekben a világítótornyokban élnek az őrök.
A 19. századi világítótoronyőrök őrülete tehát nem rejtély, hanem egy tragédia, amelyre érdemes emlékezni. Ezt pedig nem is annyira a magány, mintsem az akkori idők egyik legmérgezőbb anyagához való közvetlen közelségük okozta.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
