A legtöbb pénzt azok a kedvencek (gözdék vagy ikbálok) kapták, akik fiúgyermeket szültek a szultánnak. Például Hürrem (Roxolana) napi járandósága, aki öt fiú és egy lány anyja lett, 2000 akcse volt (ez kb. 6000 dollár). Ez évente több mint 2 millió dollár – egy kisebb franciaországi provincia akkori jövedelme!
Ha ez az ukrán származású asszony megérte volna fia, Szelim trónra lépését, a járandósága megduplázódott volna.
Az „odaliszk” szó, amelyet a hárem számos nőjére használtak, a török „odalık” szóból ered, amelynek jelentése „szobaleány” vagy „kamaráslány”, ezzel utalva arra, mivel is foglalkoztak ezek a nők valójában.
Ezek a nők, akiket ikbál néven is ismertek, a szultán szeretői voltak, de egyúttal ennél jóval többet is jelentettek. Az odaliszkok mindig vonzóak voltak, és általában rendelkeztek valamilyen különleges tehetséggel.
Például tehetségesek lehettek a zenében, az éneklésben vagy a táncművészetben. Nemcsak a Válide szultána, hanem a szultán fő felesége (Haseki Sultan vagy Başkadın) jóváhagyását is megkapták. Valójában az a férfi vendég, aki ajándékba éppen egy odaliszkot kapott, nagy megtiszteltetésben részesült.
A sötét hajúakat részesítették előnyben – a hárem lakóinak körülbelül 80%-a ilyen volt. A maradék 20%-ot a világosabb barna hajúak (satének) és a szőkék tették ki, míg a vörös hajú lányok számára az út az ágyasok közé zárva volt. Úgy tartották ugyanis, hogy ez a hajszín arra utal, hogy a nőben sötét erők lakoznak.
A hiedelemmel ellentétben, miszerint a keleti tánchoz a lánynak feltétlenül rendelkeznie kell némi hassal („pocakkal”), inkább annak hiányát tartották szépnek. Nagyra értékelték a derék és a csípő közötti 2:3 arányt, de maga az arányosság volt a vonzó, nem pedig a konkrét méretek, mint a mai 90-60-90.
A mell mérete nem játszott különösebb szerepet: bármekkora lehetett, és a nagyobb kebel sem számított sem előnynek, sem hátránynak.
A lányok naponta hétszer étkeztek, mégis szinte mindig éhesek maradtak. Az adagok kicsik voltak, a tányérok pedig egészen aprók – egyszerre legfeljebb 250 gramm ételt tálaltak rajtuk. Némelyik étkezést pedig egyszerűen egy pohár ayrannal (joghurital) váltották ki.
A hárembeli élet elengedhetetlen részét képezte a testmozgás: a lányoknak kötelező volt megőrizniük fizikai erőnlétüket. Az edzések magukban foglaltak táncot, futást és úszást. Különösen népszerű volt a „kendős játék”: az egyik lánynak a kezébe adtak egy kendőt, amellyel megpróbált elfutni a többiek elől.
Az a lány, aki utolérte őt és elvette tőle a kendőt, valódi kényeztető szertartásban részesült: elvitték a hammamba (törökfürdőbe) és masszázsra, egyébként ezek az élvezetek csak azoknak jártak, akiket épp a szultánnal töltendő éjszakára készítettek fel.
Mellesleg, az uralkodó éppen ekkor választotta ki azt a lányt, akit aznap estére a hálótermébe hívatott. A kiválasztottnak (kedvencnek) a szultán egy kendőt nyújtott át – jelezve, hogy meg kell jelennie a lakosztályában. Másnap reggel a szerencsés kiválasztott ajándékot kapott az uralkodótól, valamint keleti édességeket.
Természetesen minden lány arról álmodott, hogy az uralkodó kedvencévé válik, vagy akár az új trónörökös anyja lesz. Igen-igen, az Oszmán Birodalomban a szabad ember és egy ágyas kapcsolatából született gyermeket a törvényes utódokkal egyenrangúnak tekintették.
Hivatalosan az uralkodó szultán trónját a családon belüli legidősebb férfi örökölte. A gyakorlatban azonban többféle forgatókönyv is lehetséges volt. Éppen ezért a háremben mindig is rejtett, ám kegyetlen harc folyt az anyák (és szövetségeseik) között, akik arról ábrándoztak, hogy egy napon elnyerhetik a Válide szultána címet.
Annak ellenére, hogy az Oszmán Birodalom uralkodói szigorú muszlim hitet követtek, a magánéletüket (ebben a tekintetben) hasonlóan kezelték, mint a pogány istenek és földi kiválasztottjaik viszonyát.
A szultánnak mindenekelőtt a férfierejét és termékenységét kellett bizonyítania, ami azt jelentette, hogy minél több nőt kellett magáévá tennie és megtermékenyítenie.
1908-1909-ben a török forradalmárok véget vetettek a monarchiának, lemondásra kényszerítve az utolsó teljhatalmú uralkodót, II. Abdul-Hamidot. Háremének főeunuchját pedig a feldühödött tömeg felakasztotta egy lámpaoszlopra.
Az összes ágyas és alacsonyabb rangú eunuch az utcára került, a szultáni palotát pedig múzeummá alakították, és megnyitották a nagyközönség előtt.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
