A hárem intézményét a török-oszmánok az araboktól vették át, nagyjából a XIV. században.
A hárem, amely az arab „haram” szóból ered, és jelentése „szent” vagy „tiltott”, a patriarchátus része volt. Ez azon a meggyőződésen alapult, hogy a nőt az élvezetért teremtették, és kizárólag a férfi saját szükségleteinek kielégítésére lehet és kell felhasználni.
A hárem nem a kicsapongás otthona volt, hanem a szultáni család együttélésének bonyolult rendszere. A hárem megszervezése rendkívül megfontolt ügy volt.
Azok az emberek, akik a háremhölgyekre felügyeltek, inkább voltak könyvelők, mint a női szépség csodálói. Folyamatosan nyilvántartották, hány hölgy tartózkodott a zárt falak mögött, és állandóan ellenőrizték a létszámukat.
A háremet mélységesen intim és elzárt helynek tekintették, ahová a szultán legszűkebb környezetén kívül egyetlen férfi sem léphetett be. A hárem őrzését olyan férfiakra bízták, akik bár hatalommal rendelkeztek, de különböző okokból szexuális értelemben nem voltak teljes értékű férfiak. Ezt eunuchok alkalmazásával oldották meg.
Az eunuchok általában rabszolgák voltak, akiket háborúk során ejtettek foglyul, vagy távoli piacokon, például Etiópiában vagy Szudánban vásároltak meg. Ennek eredményeként két fő típusuk volt: fekete bőrűek és fehérek.
Az új ágyasokat a szultán számára általában az anyja – a válide szultána – választotta ki. Azok a lányok, akiknek viszonyuk volt az uralkodóval, három kategóriába tartoztak: az újonnan érkezők (dzsárije – cariye), a kedvencek (gözde) és a (hivatalos) feleségek (kadın).
Nemcsak a szépségüket becsülték nagyra, hanem azt is, hogy képesek voltak-e fenntartani egy beszélgetést, és szórakoztatni az uralkodót.
A krími tatárok fogságából és az oszmán kalózoktól szerzett lányok általában 14 év alattiak voltak. Ezután hosszú ideig képezték őket a hárem iskolájában: megtanították őket arabul Koránt olvasni, oszmán-törökül írni, hangszeren játszani, táncolni, énekelni, varrni és hímezni. A legfőbb feltételek a fiatal kor, a szépség, az egészség és a szüzesség voltak.
Érdekes módon sok fiatal török szépség maga is vágyott arra, hogy bekerüljön a hárembe, és a szüleik is osztották ezt a kívánságot. Ez ugyanis azt jelentette, hogy a gyermek számára biztosítva lesz az oktatás és az anyagi biztonság.
Ráadásul a háremből ki is lehetett kerülni. Ha egy nővel a szultán kilenc éven keresztül nem létesített intim kapcsolatot, akkor szabadon engedték, sőt, anyagilag is támogatták. Az ilyen, a szultán által „nem választott” lány hírneve cseppet sem sérült, sőt, épp ellenkezőleg: hiszen egy példás nevelést adó iskolát járt ki.
Meg kell jegyeznem, hogy a hárem fenntartása drága mulatság volt, ami alaposan megterhelte a kincstárat. A szultán köteles volt minden egyes lánynak ajándékot adni, még akkor is, ha soha nem találkozott vele. Erre külön ütemterv létezett. Ha az uralkodó megpróbált spórolni az ajándékokon, a nők fellázadtak!
A rabszolganőkkel (vagy: szolgálókkal) egyszerűbb volt a helyzet, mivel értük nem álltak ki befolyásos családok. A hárem hierarchiájában elfoglalt helyétől függően minden lánynak megvolt a saját járandósága.
A szultáni háremben minden ágyas azonnal kapott járandóságot. A legkevesebbet, napi 6 ezüst akcsét, az alacsony rangú ágyasok, az „adzsemik” (acemi – újoncok) kapták. Mai számítások szerint ez körülbelül 18 dollárnak felel meg.
A kincstárnok (haznedár usta) napi fizetése, a szolgálati idejétől függően, 140 és 250 akcse (~750 dollár) között mozgott.
A cikk még nem ért véget, a folytatásért görgess lejjebb:
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
