Az ókori háborúk számos nagy csatát foglaltak magukban, amelyek során egyetlen nap alatt emberek ezrei haltak meg.
A Római Birodalom a 900 évnyi háborúskodás alatt például körülbelül 885 000 katonát veszített. A görögök 500 évnyi háborúskodás alatt nagyjából 305 000 embert veszítettek. A cannaei csatában a római hadsereg teljesen megsemmisült, 50 000 halottat hagyva a csatatéren. Ez óriási mennyiségű emberi tetem.
Ráadásul olyan időszak volt ez, amikor még nem léteztek buldózerek és nehéz gépek, amelyek képesek lettek volna megtisztítani a csatatereket a maradványoktól. Minden kísérlet a holttestek eltávolítására kézzel történt. Minél több idő telt el a csata és a megtisztítás között, annál nehezebbé vált ez a feladat. És ez elvezet minket a hátborzongató kérdéshez: mi is történt ezekkel a testekkel a nagyszabású csaták után?
Három fő forgatókönyv volt, amelyek szerint az események a csaták után alakultak.
Először is, sok testet egyszerűen otthagytak rohadni. Szomorú ezt mondani, de emberek ezrei tűntek el örökre a történelem emlékezetéből, az arcuk és nevük elveszett, csontjaik pedig a földön maradtak, táplálékul szolgálva a dögevőknek. Ezek a testek a perzselő nap alatt bomlottak és a keselyűk és más ragadozók prédájává váltak.
Emellett a fosztogatók gyakran átkutatták a csatateret értékes tárgyak, fegyverek és egyéb dolgok után kutatva, amelyeket fel lehetett használni vagy eladni. Általában akkor hagyták ott a testeket, ha nem volt a közelben senki, aki eltemethette volna őket. A rómaiak gyakran szándékosan hagyták az ellenség holttesteit a csatatéren rohadni, ezzel tiszteletlenséget mutatva az elesettek iránt és elrettentve ellenfeleiket.
A sárban fekvő, vérrel és belsőségekkel átitatott, dögevők által széttépett testek százainak látványa rettenetes volt. Bizonyos értelemben a modern háborúk sokkal „tisztábbnak” tűnnek az ókor kaotikus csatáihoz képest.
Szemtanúk mesélték, hogy a csaták után hatalmas döglégyrajok jelentek meg, amelyek aztán ellepték a közeli településeket, a mezőket pedig lárvák töltötték meg. Maga a szag elviselhetetlen volt. (Egyszer az udvaromban megdöglött egy sündisznó, és az egész kert bűzlött tőle. El sem tudom képzelni, milyen szaga lehetett egy több száz rothadó holttesttel borított csatatérnek.)
Ha magas rangú ember voltál – tábornok, lovag vagy tisztelt harcos –, a testedet általában megtalálták a káosz közepette és külön temették el. Még ha több ezer másik holttest egyébként a mezőn is maradt, az előkelőket soha nem hagyták a közkatonák mellett rohadni. Hasonlóképpen az ellenséges tábornokok vagy királyok testét is gyakran összeszedték – vagy tiszteletből, vagy hogy bemutassák halálukat az ellenségnek.
Már az ókorban is elfogadhatatlannak és tiszteletlennek számított a testeket temetetlenül hagyni. Néha szándékosan tették ezt – megvetésből vagy végső szükségből –, de senki sem érezte jól magát attól, hogy a halottakat a perzselő napon hagyja.
Leggyakrabban a testeket két fő módon távolították el.
Az első a tömeges temetés. Történészek és régészek számos tömegsírt fedeztek fel ősi csaták helyszínein, amelyek tele voltak összekeveredett csontokkal. Ezek a sírhelyek hatalmas gödrök voltak, ahová a testeket a lehető leggyorsabban odavonszolták és minden különösebb szertartás nélkül bedobták.
Ez egy gyors és viszonylag hatékony módja volt annak, hogy sok halottat a földnek adjanak át. De ez óriási erőfeszítést is igényelt. Általában ezt a piszkos munkát rabszolgákra vagy helyi lakosokra bízták. Különböző sérülésekkel teli, néha már bomlásnak indult testek tízméteres távolságra vonszolása valóban kimerítő feladat volt.
Kisebb csaták után a felek néha fegyverszünetben állapodtak meg, amely alatt mindkét hadsereg eltemethette a saját halottait, támadástól való félelem nélkül. Ilyen megállapodások még a modern háborúkban is gyakran előfordulnak.
A második módszer a tömeges hamvasztás volt. A csatatér megtisztításakor a hadseregek hatalmas máglyákat raktak. Ezután a testeket a máglyákhoz vonszolták és a tűzbe dobták. Ez a módszer gyorsabb és „tisztább” volt, mint a tömeges temetés.
Azonban a munka ugyanolyan nehéz maradt, az égő testek szaga pedig valószínűleg rettenetes volt. Ennek ellenére az eredmény csak egy halom hamu volt, nem pedig hatalmas sírok ezernyi testtel. Szemtanúk mesélték, hogy a csataterek fölött óriási füstoszlopok emelkedtek, a hamu pedig leülepedett a környékre, vékony réteg emberi maradvánnyal borítva be a földet.
A nagy ókori csaták következményei szörnyűek voltak. A következményekkel való megbirkózás pedig hihetetlenül nehéz volt. Az emberek, csupán kézi munkát és igásállatokat használva, kénytelenek voltak elvégezni ezt a hálátlan feladatot – és megpróbálni eltemetni vagy elégetni több száz, sőt több ezer holttestet.
A legrosszabb lehetőség az volt, amikor egyszerűen elhagyták a csatateret, hagyva a halottakat a napon rohadni. Szerencsére ez nem történt túl gyakran, mivel senkinek sem állt érdekében ez a kimenetel. Azonban túl sok ember tűnt el örökre névtelen tömegsírokban vagy vált hamuvá, kitörölve őket a történelem emlékezetéből.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
