A kijelzőn feleségem, még mindig az irodai blúzában, az ágyunk mellett állt. Mellette a kollégája. Láttam már párszor céges bulikon: magas, jópofa gyerek, aki szerint a Crossfit maga a vallás. Levette a zakóját és hanyagul a székemre dobta – az ÉN székemre, basszus. Nevettek valamin, a szavakat nem vette a mikrofon, de a mimika mindent elárult. A férfi előrehajolt, a feleségem nem húzódott el. Egy csók. Még egy. A keze eltűnt a szoknyája alatt.
Lenémítottam a gépet az irodában, de a saját pulzusomat úgy hallottam, mint egy mélynyomót. Legszívesebben a falhoz vágtam volna a laptopot, de én, az ízig-vérig informatikus, először megnyitottam az OBS-t és elindítottam a képernyőfelvételt. Amit nem dokumentálsz, az meg sem történt.
Három perccel később már a hitelre vett ágyunkon voltak. Pontosan addig néztem, amíg a feleségem ki nem csatolta a srác övét. Aztán fekete képernyő. Nem a kamera romlott el – én nyomtam Alt+F4-et.
Hét kilométert gyalogoltam hazáig. Egész úton két férfi vitatkozott bennem. Az egyik üvöltött: „Verd szét a lakást, dobd ki a bőröndjeit az ablakon!” A másik suttogott: „Nyugi, először backup, aztán formatálás.” A második nyert. Mi, műszakiak először biztonsági mentést készítünk, és csak utána törlünk mindent.
Otthon csend volt. A gyerekek a szomszédban mesét néztek. A feleségem zuhanyzott. A konyhaasztalon két kávésbögre: az egyiken a rúzsa nyoma, a másikon semmi. A srác már elment, csak az olcsó arcszeszének a szagát hagyta hátra, meg a székemet ferdén betolva.
Bekapcsoltam a tévét, rákötöttem a laptopot, kitettem a videót nagyképernyőre, és megállítottam a képet pont annál a kockánál, ahol a srác keze a szoknya alá nyúl. Aztán bementem a fürdőbe.
„Édesem!” – kiabáltam be a vízcsobogáson keresztül. – Milyen napotok volt *XY*-nal? A zuhany elhallgatott. Az ajtó mögül bizonytalan hang jött: – Milyen *XY*-nal? Miről beszélsz? „Csak gondoltam, pontosítok” – mondtam, és visszamentem a nappaliba.
Egy perc múlva kijött: vizes haj, a köntöse épphogy összefogva. Meglátta a tévét. Földbe gyökerezett a lába. „Ez… ez meg mi?” – Élő közvetítés a becsületedről. Nézd, most jön a kedvenc részem.
Megnyomtam a lejátszást. Összerezzent, mintha pofon vágtam volna. „Te kamerákat szereltél fel? A beleegyezésem nélkül?” – Te meg hazahoztad a Crossfit-messiást a beleegyezésem nélkül. Hagyjuk a jogi maszlagot.
Megpróbálta elkapni a távirányítót, de elhúztam a kezem. A videó hang nélkül ment, de a légzése hangosabb volt bárminél. „Ez nem az, aminek látszik…” – Nem az? Életem, 4K-ban láttam. Bárcsak SD-ben néztem volna, de már késő. Lerogyott a kanapéra, az arca falfehér lett. „Eltávolodtunk. Te egész nap a hibajegyeket bújod, éjjel meg grafikonokat elemzel. Én… azt hittem, te már nem is…” – Nem kívánlak? – nevettem fel keserűen. Azért tettem fel a kamerákat, hogy kiderítsem, velem van-e a baj. Hát kiderült: velem is, de nem úgy. „Beszélni akartam veled…” – Igen, a beszélgetés ma remekül ment nektek. Főleg a testbeszéd.
Csend. Még a hűtőgép is elhallgatott. Láttam, ahogy rázkódik a válla. És hirtelen elfáradtam. A féltékenységtől, a dühtől, a saját olcsó kameráimtól. – Rendben – mondtam. – Egyszerűsítsünk. Kivettem egy lakást az iroda mellett, kifizetem a nyár végéig. A gyerekeket megoldjuk felváltva. Az ügyvédem keresni fog.
Sírni kezdett. Nem úgy, mint a filmekben, hanem igazából: vörös orr, remegő száj. De a könnyek ebben a pillanatban olyanok voltak, mint egy „git push” parancs rendszerütközés után – elkéstek. „Jól van, hibáztam. De te is…” – Tudom. – Kikapcsoltam a tévét. – Mindketten tönkretettük ezt az otthont. Én csavarhúzóval a gipszkartonon át, te meg a sráccal a lepedőn keresztül.
Összepakoltam a táskámat: pár póló, laptop, töltő. Búcsúzóul elindítottam a telefonomon az „eszköz eltávolítása” parancsot – töröljék csak magukat a kamerák a rendszerből. De előtte a felvételt lementettem a külső SSD-re. Mégiscsak IT-s vagyok.
Az ajtóban még hallottam, ahogy utánam suttogja: – Mit mondunk a gyerekeknek? – Az igazat. Hogy apa és anya olyanok, mint két szerver szinkronizáció nélkül. Mostantól mindenkinek külön adatbázisa van.
Kiléptem a lépcsőházba, és csak egy gondolat zakatolt a fejemben: elképesztő, hány házasság hever valójában holtan, amíg valaki be nem kapcsolja a felvételt.
Egy órával később egy padon ültem a vízparton, néztem a kacsákat, és rájöttem: nem az a legnehezebb, hogy bizonyítsd a megcsalást, hanem hogy megnyomd a „delete” gombot a saját profilodon valaki más életében. Még nem tudom, képes leszek-e rá. De a pendrive a zsebemben olyan nehéz volt, mint egy ólomgolyó.
És tudjátok, van egy furcsa nyugalom abban, ha az igazság ott van egy adathordozón. Mert a hazugság, az mindig élő stream, szünet nélkül. De a felvétel… a felvételt egyszer majd le lehet törölni. Ha már nem lesz fontos. Ha egyszer eljutok oda.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
