Gwen gondoskodott róla, hogy Ted egyenruhája mindig tiszta és szépen kivasalt legyen, de nyilvánvaló volt, hogy használt volt. A társai gúnyolódtak rajta, és másodosztályú Tednek nevezték.
De tévedtek. Ted elméjében nem volt semmi másodosztályú. Zseniális volt, és 13 évesen már főiskolai szintű munkát végzett. Gwen nagyon büszke volt rá! „Egy nap veszek neked egy új házat!” Ted megígérte, és Gwen mosolygott.
Ragaszkodott hozzá, hogy minden nap hazakísérje, és bár kínos volt, Ted hagyta. Gwen kezdett megöregedni, erre Ted rájött, és szörnyű fájdalom szorította össze a szívét. Ha a nő meghalna, egyedül maradna…
Gwen akkor halt meg, amikor Ted elsőéves volt a főiskolán. Soha nem látta, hogy a Harvardon summa cum laude diplomát szerez, soha nem látta, hogy a szakma legjobbja lesz. Ez annyira fájt, hogy Ted megfogadta, hogy soha többé nem fog megbántódni.
Így hát a pénzgyűjtésnek szentelte magát, sok-sok pénznek. Megfogadta, hogy soha többé nem lesz szegény. Azt azonban nem tudta, hogy már a legnagyobb érzelmi és lelki szegénységben élt…
Egy éjszaka Gwenről álmodott. A nő ott állt az ágya lábánál, és mosolygott. „Drágám”, suttogta. „Ébredj fel! Ideje hazamenni!”
Ted saját sikolyára ébredt. Hazamenni? Hazamenni a penészszagú, lepukkant házba, ahol a víz csöpög a lyukas tetőn, és csótányok kúsznak a falak mögött? Soha.
De az álom megismétlődött. Gwen visszatért a következő és az azt követő éjszakán is. „Drágám, kérlek, gyere haza!” – erősködött, és könyörgő karokat nyújtott. „Szeretlek, Teddy. Kérlek, gyere haza!”
A hét végére Ted idegroncs volt. Valahányszor lehunyta a szemét, mindig ott volt a nagymamája. Nem volt nyugta! Aztán elhatározta, hogy csak úgy tudja lezárni ezt a rémálmot, ha szembenéz vele.
Ted beült az olasz sportautójába, és elautózott a nagymamája régi szomszédságába. Hideg volt, a földet hó borította, de a kéményből vékony füstszál kanyargott fel.
„Van valaki a házban!” Ted rájött. De ki lehetett az? A ház ablakai be voltak deszkázva, a tető beázott, és a szél fütyült a falak között.
„Kétségbeesettnek kell lenni ahhoz, hogy itt élj!” – gondolta, miközben kilökte az ajtót. Kiáltást hallott, és látta, hogy egy nő ül Gwen régi kanapéján, olyan közel a kandallóhoz, amennyire csak lehet, és a karjában egy gyermek van.
A nő felbámult rá, a gyermeket szorongatta, de az nem mozdult. Ted látta, hogy a gyerek (lánynak tűnt, de nehéz volt megállapítani) halálosan sápadt, és felszínesen lélegzik. Az ajka kék volt.
Ted már éppen követelni akarta, hogy megtudja, ki az a nő, és mit keres ott, de csak annyit kérdezett: „Mi baja van a gyereknek?”
„Beteg. Lázas.” – mondta a nő suttogva. „Azt hiszem, tüdőgyulladása van.”
„Kórházban kellene lennie!” Ted felkiáltott, közelebb lépett a nőhöz. „El kell vinniük őt.”
„Nincs biztosításom” – mondta a nő fáradtan. „Se pénzem, se semmim. Még ételt sem tudok venni. Azt hiszem… azt hiszem, itt fogunk meghalni.”
Ted megdöbbent. „Ez az én házam! Nem fogtok meghalni az én házamban!” – kiáltotta. Levette az ötezer dolláros kasmírkabátját, és betakarta vele a beteg kislányt, mintha takaró lenne. „Gyere már!”
Ted az autójához vitte a gyermeket, és az anya karjába tette, majd megszegte a sebességkorlátozást, és a legközelebbi magánkórházba vezette őket, ahová az alkalmazottakat küldte. Bevitte a kislányt a recepcióra, és bekiabált: „ORVOST AKAROK!”
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon:
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
