Halley VI, Antarktisz
A bolygó legdélebbi, folyamatosan lakott pontja a brit Halley VI kutatóállomás. Nyolc, sítalpakon álló modul helyezkedik el közvetlenül a jégtakarón, amely folyamatosan, évente 700 méteres sebességgel csúszik az óceán felé.
Dr. Jane Rogers másfél évet töltött itt: „Minden reggel azzal a gondolattal ébredsz: vajon megrepedt-e alattunk a jég az éjszaka folyamán? Az állomást már többször át kellett helyezni, amikor a repedések fenyegetővé váltak. De tudod, mi a legmeglepőbb? Egy hónap után ez a jég az otthonoddá válik. Hozzászoksz a sarki éjszakához, a -50°C-hoz, és ahhoz, hogy a legközelebbi emberek több ezer kilométerre vannak.”
A Halley VI-on nyáron legfeljebb 70-en, télen mindössze 16-an élnek. Kutatják az éghajlatot, az ózonréteget és a világűrt. A világgal való kapcsolatot csak a rádió és a műholdas internet jelenti. A legközelebbi bolt 4000 kilométerre található.
Slab City, Kalifornia
A Colorado-sivatagban, egy elhagyatott katonai bázis helyén létezik egy hely szabályok és törvények nélkül: Slab City. Körülbelül ezer ember él itt, a civilizáció törmelékeiből összetákolt házakban.
Bob egy régi iskolabuszból és tengeri konténerekből építette az otthonát: „67 éves vagyok. Életem felét egy irodában töltöttem, fizettem az adókat, a hitelt, és azt hittem, így kell élni. Aztán rájöttem, hogy ez nem élet, hanem csak egy program. Itt megvan a szabadságom. Igen, a vizet tartálykocsikban hozzák, az áramot napelemek adják, de cserébe senki nem mondja meg nekem, milyen színűre fessem a kerítést.”
Slab Cityben művészek, veteránok, nyugdíjasok élnek, és olyan emberek, akik valamiért nem illettek bele a hagyományos társadalomba. Van itt könyvtár egy régi lakókocsiban, szabadtéri étterem, sőt, saját rádióadó is. És ami a legfontosabb: nincs bérleti díj, nincs adó, és nincs rezsi.
Migingo-sziget, Viktória-tó
Egy félhektárnyi szikla a Viktória-tóban, a kenyai-ugandai határon. Ezen a talpalatnyi szárazföldön 500 ember él – a népsűrűség itt nagyobb, mint Tokióban. Az emberek a hal miatt jönnek ide, különösen a nílusi sügérért, ami többet ér az aranynál.
Owen öt éve evezett át a szigetre egy kenyai faluból: „Itt nincs föld, csak kövek és vas. Az otthonom egy fémlemez négy oszlopon. De egyetlen éjszakai halászattal többet keresek, mint egy hónapnyi munkával a farmon. A sziget etet minket, még ha egy fűszál sem nő rajta.”
Migingón folyamatos a konfliktus a különböző országokból származó halászok között. Nincs édesvíz – azt csónakokon hozzák. Nincs kórház – csak egy felcser. De vannak bárok, boltok, sőt még fodrászat is. Az élet minden négyzetméteren pezseg.
Mi köti össze őket?
Minden történet mögött ugyanaz az egyszerű igazság rejlik: az ember bármilyen körülményhez képes alkalmazkodni, ha van oka maradni. Néha ez az ok a pénz, mint La Rinconadában. Néha a spirituális útkeresés, mint Larung Garban. Néha a tudomány, mint az Antarktiszon. És néha egyszerűen a szabadság, hogy önmagad lehess, mint Slab Cityben.
Utazásaink során gyakran csodáljuk az extrém helyek szépségét, de elfeledkezünk azokról, akiknek ez a szépség a mindennapokat jelenti. Azok az emberek, akik ezeken a helyeken élnek, nem hősök és nem is áldozatok. Egyszerűen csak megtalálták a létezésük módját egy olyan világban, ahol mindenkinek jut hely – még 5000 méter magasan vagy az Antarktisz egy jégtábláján is.
És talán az ő történeteik emlékeztetnek minket arra: az otthon nem feltétlenül négy falat és egy tetőt jelent. Néha az otthon az a hely, ahol mindennek ellenére önmagad lehetsz.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
