Különösen keményen bánt a hírhedt angol nemesemberrel, Cromwell-lel, akinek holttestét kiásták és a téren lefejezték, a kivégzések összes szabálya szerint, intő jelként az angol király többi ellensége számára. A szegény nemesember fejét majdnem 30 évig tartották egy karóra tűzve a Westminster Hallban, elrettentésül.
A kortársak visszaemlékezései alapján a náci Németország vezetője, Adolf Hitler hihetetlenül gonosz természetű volt, ami miatt a legodaadóbb beosztottjai is megkapták a magukét. Természetesen szerepet játszott ebben az is, hogy nem fogadták el tehetséges osztrák művészként, a kudarcok minden fronton érték őt: a „Führer” legközelebbi környezetének beszámolói alapján a német vezető szörnyű, kontrollálatlan meteorizmusban (haspuffadás) szenvedett.
Természetesen Németországban mindig is úgy gondolták, hogy a testből származó természetes „hangok” és „gázok” nem olyan elítélendők és katasztrofálisak, mint másutt a Földön. De még ennek az európai országnak a képviselőit is gyakran sokkolta Adolf Hitler stílusa, aki a legfontosabb tanácskozásokon is folyamatosan „rontotta a levegőt”, és „hangos mennydörgéssel” töltötte be a szobát.
Ennek a viselkedésnek az oka az volt, hogy maga a diktátor egyszerűen nem tudta kontrollálni és visszatartani ezt a folyamatot a testében.
Az uralkodóváltások során Európában (és a cári Oroszországban is) gyakran előfordult, hogy a régi uralkodók pezsgősdugóként repültek ki az ablakon, a politikában és a társadalomban bekövetkező új áramlatoknak köszönhetően. Prágában azonban a 16. és 17. században a politikai ellenfelek kidobása az ablakon igazi hagyománnyá vált.
Ha valamelyik főúr vagy politikus bűncselekményt követett el, például árulást vagy szembement a többség véleményével, vagy nyíltan kárt okozott, gyakran fő büntetésként kihajították őt az ablakon abból az épületből, ahol a kormány ülésezett.
Az utolsó ablakos incidens 1948-ban történt, amikor Jan Masaryk politikust holtan találták, miután a Szovjetunió melletti hatalom hívei egyszerűen „kidobták” őt az ablakon.
Az egyik római pápa, IX. Gergely igazi háborút indított a macskák ellen, mivel nemcsak a pokol szülötteinek tartotta ezeket a lényeket, hanem úgy gondolta, hogy a pestist is tudatosan terjesztik.
Ennek a döntésnek a következtében a 13. században hivatalosan is háborút hirdettek eme emlősfaj ellen, amely az emberiség teljes győzelmével zárult. Ám a 13. századi Európában a tömeges macskairtás ellenére a szőrös, puha és nagyon ravasz lények csak egy csatát, nem pedig a háborút vesztették el. A 21. században pedig teljes mértékben „rabszolgasorba” kényszerítették az emberiséget.
I. Frigyes porosz király annyira szerette a magas embereket, hogy különleges alakulatot hozott létre, amit büszkén „Potsdami Óriások”-nak neveztek. Ez a kis csapat végül egy 83 000 fős hadsereggé nőtte ki magát, amely hatalmas vállméreteivel és magasságával ijesztette meg ellenfeleit.
A kizárólag a magasság alapján történő toborzás hagyománya 1713 és 1740 között tartott. A legfontosabb követelmény a 180 cm feletti magasság volt, amit a válogatás során szigorúan ellenőriztek.
Sajnos az „óriások” és I. Frigyes Vilmos számára a puskák elterjedése után a magasság nem jelentett semmilyen előnyt a csatatéren – épp ellenkezőleg. Ezért a „Potsdami Óriások” nem büszkélkedhettek semmilyen jelentős győzelemmel a csatákban.
Azonban I. Frigyes Vilmos, anélkül, hogy tudatában lett volna, egy nagyon érdekes összeurópai hagyományt teremtett, miszerint a gránátosokat kizárólag a magas és erős férfiak közül választották.
Amikor Charles Darwin 1831-ben megérkezett a Galápagos-szigetekre, annyira lenyűgözte, hogy a vadállatok egyáltalán nem félnek az embertől, hogy őrült szórakozásba kezdett.
Miután felállította a elméletet, hogy ragadozók teljes hiányában minden szigetlakó állat szelíd, Darwin, hogy bebizonyítsa állításainak jogosságát, elkezdett lovagolni az óriásteknősökön, felkapta az alvó leguánokat és a tengerbe dobta őket, sőt csupasz kézzel vadászott madarakra. Más szóval, minden létező és kegyetlen módon szórakozott a korábban érintetlen állatvilággal. Kizárólag kutatási céllal, persze!
A 20. század elején az aranyhalakat, amelyeket ma oly népszerűek az akváriumokban, egészen más célokra használták.
Igen, egész Európában furcsa divat hódított a fiatalok körében, ami abból állt, hogy nyilvánosan lenyelték az aranyhalat. Különösen merésznek számított több halat is lenyelni egyszerre, mert általános hiedelem volt, hogy egy főiskolás diák maximum 89 ilyen kis lényt tudott lenyelni, ami a kimondatlan rekordnak számított, és a fiatalok nagyon szerették volna megdönteni.
A szenvedély olyan méreteket öltött, hogy Massachusetts szenátora kénytelen volt törvényjavaslatot benyújtani, amely egyenesen betiltotta ezt a veszélyes gyakorlatot az Amerikai Egyesült Államok egész területén.
Így éltek szórakoztak tehát az emberek a távoli és közeli múltban. Úgy tűnik, hogy mi még csak nem is a legrosszabb és legfurcsább időkben élünk. De persze nálunk is akad „középkori viselkedés” bőven.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
