A Mojave-sivatagban, a napégette sziklák és kaktuszok között máig ott áll az emberi kitartás emlékműve – egy 636 méter hosszú alagút, amelyet egyetlen ember vájt át egy gránithegyen.
William Henry Schmidt, akit „Burro Schmidt” (Szamár Schmidt) néven ismertek, 38 évet áldozott az életéből arra, hogy csákánnyal és lapáttal utat törjön magának a kemény kőzeten keresztül.
Aranyláz és szertefoszlott álmok
1900-ban a 28 éves Schmidt Kaliforniába érkezett az aranyláz kellős közepén. Mint több ezer másik szerencsevadász, ő is arról álmodott, hogy aranybányászattal gazdagodik meg. Schmidt a Mojave-sivatag egy távoli részén, az El Paso-hegységben telepedett le, ahol aranyérctelepre bukkant.
A probléma a szállításban rejlett. A legközelebbi vasútállomás 35 kilométerre volt, az út pedig a hegyen keresztül további 10 kilométeres kerülőt jelentett. Az érc szállítására Schmidt szamarakat használt – innen ered a „Burro” becenév, ami spanyolul „szamarat” jelent.
Pontosan a vasúthoz vezető út lerövidítésének kényszere vitte rá Schmidtet a grandiózus terv megkezdésére: alagutat vágni egyenesen a hegyen keresztül.
Schmidt primitív szerszámokkal dolgozott: csákány, lapát, kalapács és véső. A robbantási munkákhoz fekete lőport és házi készítésű tölteteket használt. A kitermelt kőzetet talicskán hordta ki, később pedig keskeny nyomtávú vasutat fektetett le csillékkel az alagútban.
Kizárólag egyedül dolgozott, még akkor is elutasította a segítséget, amikor partnerséget ajánlottak neki. A vasárnapok kivételével Schmidt minden nap napkeltekor leereszkedett az alagútjába, és napnyugtáig dolgozott. Nyáron a Mojave-sivatagban a hőmérséklet eléri az 50 fokot, télen mínusz 15-re süllyed.
Egy nap kemény munkával mindössze 10-15 centiméternyi kemény gránitsziklát tudott átvágni. A puhább szakaszok gyorsabb haladást tettek lehetővé, de többnyire centiméterekben volt mérhető az előrejutást.
Egy remete élete
Schmidt egy egyszerű kunyhót épített az alagút bejárata mellé, és szinte teljes elszigeteltségben élt. A legközelebbi szomszédok több tíz kilométerre voltak. Élelmiszert és szerszámokat ritka városi útjai során vásárolt, néha hónapokig nem jelent meg a civilizációban.
Csak a szamarak adtak neki társaságot, amiket a szállításhoz használt. Schmidt beszélt hozzájuk, neveket adott nekik, és családtagként gondoskodott róluk. A helyiek úgy emlékeztek vissza, hogy jobban bánt az állataival, mint az emberekkel.
A zord körülmények ellenére Schmidt művelt ember volt. Műszaki folyóiratokat olvasott, geológiát tanult, és részletes feljegyzéseket vezetett a munkájáról. A kunyhójában mérnöki és bányászati témájú könyveket találtak.
Mérnöki nehézségek
Az alagút fúrása közben Schmidt komoly műszaki problémákkal szembesült. A fő nehézséget az jelentette, hogy a hegy két oldaláról dolgozott egyszerre, és megpróbált középen találkozni. Modern mérőműszerek nélkül ez szinte lehetetlen feladat volt.
A tájékozódáshoz házi készítésű eszközöket és matematikai számításokat használt. Meglepő módon, amikor a két alagút 1938-ban találkozott, az eltérés vízszintesen csak néhány méter, függőlegesen pedig kevesebb mint egy méter volt – ez bámulatos pontosság egy amatőr projekthez képest.
Az alagútba Schmidt egy primitív szellőzőrendszert telepített, több függőleges aknát vágva a felszínre. Enélkül a mélységben végzett munka lehetetlenné vált volna a gázok felgyülemlése és az oxigénhiány miatt.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
