A Szovjetunió idején szinte minden nappaliban ugyanazt a „dekorációs” elemet láthattad: a tévét, amelyet egy terítő – kötött, csipkés vagy egyszerűen csak szövet – borított.
Sőt, volt, aki teljesen letakarta a képernyőt, míg mások csak részlegesen. Egy modern ember számára ez a hagyomány furcsának tűnhet, azonban gyakorlati és társadalmi okok egész sora állt mögötte, amelyeket minden ember jól értett.
A drága technika praktikus védelme
A tévén lévő terítő elsősorban szigorúan használati funkciót töltött be. A tévé a Szovjetunió idején nem csupán szórakozás volt, hanem a család igazi büszkesége, egy drága és hiánycikknek számító szerzemény, amelyet úgy óvtak, mint a szemük fényét.
Az egyik fő gyakorlati ok a por elleni védelem volt. Az olyan szovjet tévékészülékeknek, mint a „Rekord” vagy a „Horizont”, a hátlapján és a tetején sok szellőzőnyílás volt. A bejutó por lerakódhatott az elektronikus alkatrészekre: a csövekre, áramköri lapokra, kondenzátorokra –, és túlmelegedéshez, majd a készülék meghibásodásához vezethetett. A tévé belsejének rendszeres tisztítása nem volt egyszerű feladat, ezért könnyebb volt megelőzni a por bejutását azzal, hogy letakarták a készüléket egy textillel, amikor épp nem használták.
Volt egy olyan vélemény is, hogy ha a képernyő nem poros, akkor csökken az úgynevezett ózonszag, bár ennek semmi köze a porhoz.
Széles körben elterjedt volt az a meggyőződés is, hogy a képcsövet óvni kell a napsugaraktól. Úgy vélték, hogy a képernyőt érő közvetlen napsugarak a fénypor (luminofor) – egy speciális vegyület, amelyet az üveg belső felületére vittek fel, és amely az elektronsugár hatására világított – kiégéséhez vezetnek. A fénypor kiégése tartós árnyékok vagy foltok formájában jelent meg a képen, ami rontotta a kép minőségét. Egyes tévémodellek használati útmutatója valóban azt javasolta, hogy árnyékos helyre telepítsék őket, ami a kis lakásokban nem mindig volt lehetséges. A tévé letakarása textillel egyszerű háztartási megoldást jelentett erre a problémára.
Ezenkívül a textil megvédte a drága lakkozott vagy műanyag burkolatot a karcolásoktól és sérülésektől. A tévé felületét gyakran használták polcként más értékes tárgyak – szobrocskák, vázácskák, órák vagy egyéb díszítőelemek – kiállítására. Hogy megóvják a készülék „homlokát” a karcolásoktól, egyszerűen letakarták azt egy textillel.
Az otthonos kényelem szimbóluma és társadalmi jelzés
A gyakorlati funkció csak a jelenség egyik oldala volt. A letakart tévé az otthonosság, a rend és a jólét erőteljes szimbóluma volt, amelyet akkoriban a háziasszony teremtett meg és tartott fenn.
A totális hiány és az egységesített háztartások körülményei között, amikor a lakásokban egyforma bútorok álltak, és a belső terek sablonosak voltak, pont az ilyen apró részletek tették lehetővé, hogy személyessé tedd a teret, hogy meleggé és „sajátoddá” varázsold. A gyakran saját kézzel kötött vagy hímzett csipketerítő azonnal enyhítette a tévé akkoriban még szokatlan megjelenését, és beillesztette azt az otthonos légkörbe. A „berendezés” része volt, éppúgy, mint a kanapék és komódok támláin lévő hasonló díszítések.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
