Egy összetört szívű idős férfi, aki elvesztette szeretett feleségét, újra felkereste azt az éttermet, ahol először találkoztak. Leült a szokásos helyükre, és két tányérral rendelt a nő kedvenc ételéből. Az egyik tányért az előtte lévő üres oldalra tolva könnyeivel küszködve mondta: „Jó étvágyat, drágám!”.
„Meddig kell még várnom, hogy újra találkozhassunk, drágám?” A 81 éves Joe Gibson sírva nézte néhai felesége, Stella fényképét. „Magaddal vitted az örömömet. Miért hagytál itt ebben a síri csendben? Megígérted, hogy soha nem hagysz el.”
Egy csendes estén Joe a kanapén ülve idézte fel a szép pillanatokat néhai feleségével. Annyira mélyen megbántódott, hogy hirtelen egy ötlet támadt benne. Odakiáltott ápolónőjének, Linda asszonynak, azzal a vágyakozással, hogy azonnal találkozzon a feleségével…
„Linda? Linda, ide tudnál jönni, kérlek?” Joe kiabált. „Ma látni akarom a feleségemet.”
„Itt találkoztam a kedvesemmel. Tisztán emlékszem! Gyönyörű piros ruhát viselt, és hullámos haja volt.”
A harmincéves Linda az elmúlt hat hónapban gondoskodott Joe-ról. A férfi gyermekei kölcsönösen úgy döntöttek, hogy tiszteletben tartják az önálló életre vonatkozó kívánságát. Mégis, három évvel az édesanyjuk halála után felbérelték Lindát, hogy segítsen neki, amikor már nehezen tudott egyedül boldogulni.
„Édesem! Egy apró szívességre lenne szükségem… Elvinnél ma ki a B&B kávézóba?”
„Igen, Gibson úr. De most esik az eső. Biztos, hogy ma akarsz menni?”
Joe kinézett a szabadba. A szeme megtelt könnyel, ahogy eszébe jutott Stella szeretete a záporok és a friss földillat, ahogy az esőcseppek megcsókolták a talajt.
„Igen… Stella ott fog várni rám.”
Linda tanácstalan volt. Nem értette, mit ért Joe azon, hogy „a felesége vár rá”, mert az asszony meghalt és elment.
„Tessék, Gibson úr? Mit mondott az előbb? Minden rendben van?”
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon: