Ez számomra még a magyarázatok után is varázslatnak tűnik.
Gondolom, nem egyszer láttál már olyan filmkockákat, ahol a pilóta a légcsavaron keresztül tüzel a géppuskával. Kiderült, hogy a lövedék a lövés pillanatában a lapátok között halad át.
Vegyünk egy első világháborús kétfedelű repülőgépet. Az ilyen gépeken a légcsavar általában körülbelül 1200-as percenkénti fordulatszámmal forgott (ez másodpercenként 20 fordulat). Ha a légcsavaron például két lapát van, akkor a géppuska előtt minden 0,025 másodpercben (25 ezredmásodpercben) elsuhan egy lapát.

Egy olyan géppuskának, mint a Vickers, amelyet akkoriban gyakran szereltek repülőgépekre, a tűzgyorsasága körülbelül percenként 500 lövés volt (ez másodpercenként 8-9 lövés). Tehát a lövedékek között körülbelül 0,11–0,12 másodperc telt el.
A légcsavar 4-5-ször gyakrabban halad el a cső előtt, mint ahogy a lövedék kirepül belőle. Ez azt jelenti, hogy a lapát 25 ezredmásodpercenként jelenik meg a cső előtt, a lövések pedig 120 ezredmásodperces időközönként követik egymást. A lövés időzítésének eltalálásához egy fogaskerék-mechanizmusú szinkronizátort használtak, amely a légcsavarral együtt forgott.
A szinkronizátor (más néven megszakító) így működött: amikor a pilóta meghúzta a ravaszt, a szinkronizátor ellenőrizte, hogy a légcsavarlapát éppen nem takarja-e el a fegyver csövét.

Ha a lapát éppen a csőtorkolat előtt volt, a géppuska nem tüzelt. Amint a lapátok közötti rés szabaddá tette az utat, a fegyver leadott egy lövést. Mindez a másodperc törtrésze alatt zajlott, ezért a késleltetést lehetetlen volt észlelni.
Emiatt tűnik úgy, hogy a légcsavaron keresztüli lövöldözés varázslat. Pedig valójában ez egy zseniális mérnöki megoldás.

Az egyik első tervező, aki kitalálta a szinkronizátort, Anton Fokker volt, egy holland mérnök, aki a német hadseregnek dolgozott az első világháború idején.
1915-ben egy Fokker E.I típusú repülőgépre Spandau géppuskát szerelt ezzel a szerkezettel. Ez hihetetlen előnyt biztosított a pilótának: egyszerűen a gép irányzásával célozhatott az ellenségre, és a repülési iránnyal megegyezően tüzelhetett – anélkül, hogy attól kellett volna tartania, hogy „lelövi” a saját légcsavarját.

Ez a megoldás azonnal megváltoztatta a légi harcok menetét. Megjelent a Fokker Scourge – szó szerint „Fokker-átok” vagy „Fokker-csapás” – kifejezés. A brit és francia pilóták tömegesen kezdtek pusztulni, mivel az ő repülőgépeik nem rendelkeztek ilyen pontos és kézreálló rendszerrel.
Érdekességképpen: Anton Fokkert és az ő Fokker E.I gépét nagyon gyakran összetévesztik a német Focke-Wulf céggel, amely a Focke-Wulf Fw 190-es vadászgépeket gyártotta. Pedig ezek teljesen különböző vállalatok.
A légcsavar és a géppuska szinkronizálásának elvét a második világháborúban is alkalmazták. Az olyan repülőgépek, mint a Messerschmitt Bf 109, a Jak–3 vagy a La–5, a géppuskák számától függően szimpla vagy dupla szinkronizátorokat használtak.

Persze a légcsavarok gyorsabbak lettek, a sebesség megnőtt, és a szinkronizátorok is megváltoztak – a tervezők megoldásaitól függően voltak mechanikusak, pneumatikusak és elektromosak is.
Aztán a sugárhajtású repülés elterjedésével a szinkronizátorok elveszítették jelentőségüket.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: