Engedelmetekkel az oldal alján beszúrom a linket ahhoz az anyaghoz is. Ma viszont arról fogok mesélni, mi történt a sebesültekkel a régi, kegyetlen ütközetekben.
Azonnal le kell szögeznem, hogy a sebesüléseket az ókorban nem igazán díjazták. Úgy tartották, hogy az a harcos, aki sebet kapott, de nem halt meg, viszont a hátországba vonult vissza, enyhén szólva gyáva. Sőt, teherré is vált a saját társai számára. Hiszen neki kötelező ellátás, jó élelem és egyéb finomságok kellettek. Nem lett volna egyszerűbb azonnal a Valhallába vagy az Élysiumba távoznia, mit akar még?
Annál is inkább, mivel az ókori orvostudomány színvonala még nem tette lehetővé, hogy tábori körülmények között gyors, sürgősségi ellátást nyújtsanak nagyszámú sebesültnek. Az akkori sebesülteknek rendkívül csekély esélyük volt a túlélésre.
Nem véletlen, hogy az ókorban a sebesülteket szinte szökevényeknek tekintették. Sőt, a hadvezérek veszteségeiről szóló jelentésekben vagy a krónikákban általában azonnal az elesettek közé sorolták őket.
A sebesült harcosoknak gyakran vagy a csatatéren kellett fekve maradniuk, sorsukra várva – hátha később összeszedik őket a társaik, vagy az ellenség kegyelemből végez velük. Vagy pedig könnyebb sebek esetén önállóan kellett kivergődniük a csata sűrűjéből, segítséget keresve gyógyítóktól, barátoktól vagy a könyörületes helyi lakosságtól.
Az első katonai-egészségügyi szolgálatot még az asszírok találták ki – ezek a fickók a király és legközelebbi kíséretének csatában megsebesült tagjait látták el. A tábori orvoslást az ókori görögök is elkezdték kialakítani – a helléneknél a sereg mellett népi gyógyítók tevékenykedtek, akik ki tudták húzni a nyilat, ellátták a sebet, és kötést készítettek. Bár legtöbbször a görög harcosok maguk gondoskodtak egymásról.
De a többé-kevésbé állandó katonai egészségügyi szolgálatokat minden harcos számára csak az ókori rómaiak fejlesztettek ki. A római hadseregben tábori sebészek és katonai orvosok egész testületét hozták létre, akiket állandó szolgálatra alkalmaztak. A rómaiak már a csaták közben kötözőhelyeket szerveztek, ahová a sebesülteket szanitécek szállították.
Latinul egyébként „deputati”-nak nevezték őket – a deputati szóból, ami „elküldöttek, megbízottak”-at jelent. Minden római légió legalább 24 katonai orvossal és 1 főorvossal rendelkezett. Létrehoztak valetudináriumokat is – különleges sátoros tábori kórházakat a sebesültek számára.
A középkorban a katonai orvosok többnyire csak a nemes arisztokratákat mentették ki a csatatérről és gyógyították. E célból egészen különleges értekezések születtek a sebesült lovagok ellátásának fortélyairól.
Európában a katonai orvoslást a franciák a XVIII. század végén jelentősen felfejlesztették. A forradalmi Franciaország egyszerre több fronton harcolt, és hatalmas veszteségeket szenvedett. Egyszerűen lehetetlen volt nem törődni a sebesültekkel.
Ezért a franciák különleges egészségügyi szolgálatot hoztak létre hordágyvivőkkel, mozgó tábori kórházakkal, amelyek követték a hadsereget. És azokkal a bizonyos kétkerekű egészségügyi szekerekkel, az ún. „ambulanciákkal”, amelyek tiszteletére egyébként ma az európai országok nagy részében a mentőautókat is így nevezik.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
