Miért váltak a szőnyegek a szovjet és posztszovjet lakások falainak állandó elemévé, annak ellenére, hogy sok országban mindig is a padlóra fektették őket? Ennek nem csak egy oka van.
Ebben a cikkben arról lesz szó, hogyan és miért alakult ki és vált tömegessé ez a szokás; milyen szőnyegeket akasztottak fel leggyakrabban és kik gyártották azokat; mennyibe kerültek és hogyan gondozták őket; miként alakult át a „fali szőnyeg” jelensége a 2000-es évek után, és mi a helyzet a faliszőnyegekkel napjainkban.

A panelek hidegétől az „otthon melegéig”: praktikus okok, amelyekre mindenki emlékszik
Az 1960–1980-as években a Szovjetunió rohamos tempóban épített több millió négyzetméternyi lakóteret. A panelházak típustervei megoldást jelentettek a lakáskérdésre, de elkerülhetetlen kompromisszumokkal jártak: vékony külső falak, hőhidak, tökéletes kivitelezést és rendszeres karbantartást igénylő illesztések, valamint a lakások közötti válaszfalak gyenge hangszigetelése. A sarok- és oldalsó szobák télen „lélegezték” a hideget, a falakon lecsapódott a pára, a csupasz felületek pedig felerősítették a visszhangot.

A fali szőnyeg volt a leginkább kézenfekvő módja annak, hogy egy csapásra több problémát is orvosolj: plusz légrést hozott létre a határoló szerkezetnél (a falnál), ezzel csökkentve a hőveszteséget és a párásodás kockázatát; elnyelte a visszhangot és részben tompította a szomszédok zajait; vizuálisan „összefogta” az üres szobát, meleg, textíliás hátteret adva neki.
A szigetelőanyag-hiány korszakában, amikor a felújításokat maguk a lakók végezték, a szőnyeg azonnali és költséghatékony megoldásként szolgált – hosszas munkálatok és építési por nélkül, érezhető gyakorlati haszonnal. Ennek eredményeként a köztudatban egy egyszerű összefüggés rögzült: „szőnyeg a falon – az azt jelenti, hogy melegebb és csendesebb van a szobában”.
A szőnyeg mint tőke és „örök darab” ajándék: a hiánygazdaság státuszlogikája

A második fontos ok szimbolikus. A minőségi, természetes gyapjúból készült szőnyeg drága és hiánycikknek számított. A családok hónapokig spóroltak rá, „kiutazással” jutottak hozzá, vagy alkalmi vételként szerezték be, esküvőkre és kerek évfordulókra ajándékozták, mint egy olyan tárgyat, amely túléli a bútorcseréket és a felújításokat.
Az 1970-es években egy ilyen szőnyeg körülbelül egy havi fizetésbe került (átlagfizetéssel számolva), de a sűrű, kézzel készült darabokért 2-3 havi átlagfizetésnek megfelelő összeget is elkértek.
Emiatt a szőnyeg az egyik legnagyobb háztartási beruházásnak számított – hasonlóan a tévékészülékhez vagy a szekrénysorhoz. Egy ilyen költséges tárgyat a padlóra teríteni, ahol gyorsan elhasználódik, nem lett volna ésszerű; a fal egyszerre biztosította a megóvását és a „díszhelyet” a lakásban. Így a szőnyeg nem csupán hőszigetelővé vált, hanem a „család portréjává”: az ünnepi fényképek hátterévé, a jólét és a családias otthon jelképévé.

Pontosan milyen szőnyegeket akasztottak fel: a szovjet enteriőr jellegzetes díszítőelemei
A tömeges városi lakásokban leggyakrabban gyári bolyhos (süppedős) szőnyegek és bolyhtalan, szövött szőnyegek (úgynevezett palaszok) tűntek fel, félgyapjú vagy gyapjú fonalból. A jellemző látkép: nagy központi medallion, növényi vagy geometrikus mintázat, bordűr a széleken, tompa bordó, terrakotta, olíva és okkeres árnyalatok. A „moldáv rózsák” elterjedt sztereotípiája nem véletlenül alakult ki: a Moldáv gazdaságban történelmileg erős hagyományai vannak a szőnyegszövésnek, és az ottani kombinátok hatalmas tételekben gyártották a virágmotívumos szőnyegeket – ezek az egész Szovjetunióban elterjedtek.

Az Észak-Kaukázusban, a Kaukázusontúlon és Közép-Ázsiában erősek voltak a kézi szövés iskolái: a dagesztáni, azerbajdzsáni, karabahi és türkmén szőnyegeket nagyra becsülték a csomók sűrűsége, a bonyolult, jellegzetesen szőnyegre jellemző geometrikus minták és a természetes festékanyagok mély színei miatt.
Ezek a darabok gyakrabban váltak „díszszőnyeggé” – a szalonokban és nappalikban akasztották fel őket. A városi panellakásokban nemritkán lógtak gyári készítésű gobelin faliképek is: stilizált tájképek, zsánerjelenetek, absztrakt grafikák, amelyek „szövetből készült festményként” funkcionáltak és „múzeumi” hangulatot kölcsönöztek a lakásbelsőnek. Mindeközben a tipikus összeállítás praktikus maradt: egy nagy szőnyeg a kanapé fölött vagy a hideg fal mentén, plusz szövött szőnyegek a padlón, a közlekedő részeken.
Kik gyártották: a gyárak és irányzatok térképe, az üzemektől a kézműves műhelyekig

A tömegtermelést a különböző köztársaságokban működő szövetségi kombinátok biztosították: Moldávia, Azerbajdzsán, Turkménia, Grúzia, Örményország, az Észak-Kaukázus és a Volga-mente. A nagy gyárak szabványos árucikkeket adtak ki, olyan tipizált méretekben, amelyek illettek az elterjedt lakásalaprajzokhoz – hogy a szőnyeg pontosan „passzoljon” a háromszemélyes kanapé fölé, vagy lefedje a problémás falszakaszt az ablakok és a sarok között.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:























