Azoknál a 30 feletti nőknél, akik több mint 3 éve élnek férfi nélkül, kialakul két kellemetlen szokás, amely elveszi az esélyt a normális párkapcsolatra. Egyszer a barátnőm – aki okos, ápolt és lenyűgöző stílusérzéke van – mondott egy mondatot, ami megdöbbentett:
„Tudod, jó nekem egyedül. Megszoktam. Egy férfi a házban – az már felesleges.”

46 éves. Három felnőtt gyereke van, sikeres karrierje, otthonos lakása és tucatnyi hobbija. Olyan magabiztossággal tanulta meg irányítani az életét, hogy már a puszta gondolat is, hogy valakivel újra megossza az életterét, ostobaságnak tűnt számára.
És mindemellett – igen, hisz a szerelemben. Romantikus filmeket néz, együttérez a barátnőivel, ha nekik valami nem jön össze. De ami őt illeti… azt mondja, megszokta. Megszokta, hogy egyedül van. És ez már nem a szabadságról szól. Ez a magányról szól, ami díszes csomagolás mögé bújik.
És ahogy a tapasztalat mutatja – nincs ezzel egyedül. Az elmúlt pár évben legalább öt olyan 30 feletti nőt figyeltem meg a közvetlen környezetemben, akik őszintén vágytak a szerelemre, keresték a kapcsolatot, elkezdtek ismerkedni férfiakkal. De a vége mindig ugyanaz lett: a kapcsolat nem működött, a partner érdeklődése alábbhagyott, a randevúk elmaradtak. És ha jobban megnézzük, szinte mindegyiküknél ugyanazok a beidegződések és viselkedési minták köszöntek vissza.

Az önállóság jó dolog, de van egy kis bökkenő.
Amikor egy nő egyedül marad – legyen szó válásról, a házastárs haláláról vagy tudatos döntésről –, kezdetben elveszettnek érzi magát. Az első hónapok kínzóan nehezek lehetnek: fájdalom, tanácstalanság, félelem a jövőtől. Hogyan fizessem be a számlákat, hogyan oldjam meg a háztartási gondokat, kihez forduljak segítségért?
De telik az idő, és a nő elkezd boldogulni. Megtalálja a módját, hogyan szervezze meg a mindennapokat, hogyan ossza be a jövedelmét, hogyan töltse ki a napjait munkával, barátnőkkel, könyvekkel, utazásokkal. Önállóvá válik. Függetlenné. Erőssé. Sőt, büszke is magára: „Megcsináltam.” És ez valóban tiszteletre méltó.
Ám itt a probléma: ezzel az erővel együtt gyakran megjelenik a távolságtartás láthatatlan páncélja is. Annyira jól megtanult egyedül élni, hogy az életében egyszerűen nem marad hely egy másik ember számára. Nem azért, mert gonosz vagy cinikus lenne. Hanem azért, mert minden napja be van táblázva, minden tárgynak megvan a maga helye, és bármilyen külső beavatkozást a törékeny egyensúly fenyegetésének érez.

Az első szokás
Ez ártatlanul kezdődik. Például már nem tud elaludni valakivel egy ágyban – zavarja a másik légzése, mozgása, illata. Idegesítik a zajok, ha nem az ő tévéműsora megy. Bosszantja, ha valaki nem úgy hajtogatja a törölközőt, vagy szerinte rosszul főzi a kávét.
Ő ezt nem tartja hisztinek. Őszintén hiszi: „Én tudom, hogy a legjobb nekem.” De éppen ezért minden új ember irritáció forrásává válik, mert felborítja az évek alatt kialakult rituálékat.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:























