Íme 3 remek ötlet a helykihasználásra.
Mindenki szeret néha filmet nézni. Pláne, ha az jó. Olyan, ami megérinti a lelkedet, és aminek érdekes a története. Úgy alakult, hogy számomra a minden értelemben jó filmek szinte kivétel nélkül a 80-as évek végének, a 90-es éveknek és a 2000-es évek elejének alkotásai.
Az eredeti Disney-féle Fehér Agyar vagy a vicces A vasmacska kölykei Kurt Russell-lel, a második Terminátor vagy a kissé gyomorforgató A dolog. Sokáig lehetne sorolni a remek filmeket, de adódik a fő kérdés: miért van ez így? Miért pont akkoriban készült szinte minden figyelemre méltó film?

Nem, persze világos, hogy azok a projektek a lélek rezdülései voltak, művészek alkotásai, egy valódi világ a mi világunkon belül. A nagyszerű színészi játék és a minden percig alaposan átgondolt forgatókönyv középpontjai lettek. De volt ott még valami más is. Valami tisztán anyagi. Ami nemcsak a pszichológiával, hanem az észlelés sajátosságaival és a valódi fizikával van összefüggésben.
Nagyrészt emiatt nem működik néhány modern remake, mint például A vadon szava frissített változata vagy A dolog sokadik újrafeldolgozása. Az új Terminátor sem tűnik jónak, hiába van ott Arnie, sőt még Cameron is.
A kulcs a bőséges számítógépes grafikában rejlik. Lehetőségeket persze ad, de a jelenlegi szinten a szemet mégsem sikerül becsapni. És félreértés ne essék, nem gondolom, hogy a számítógép maga a „megtestesült gonoszság”, most a probléma egy teljesen más oldaláról beszélünk.
Létezik legalább egy konkrét fizikai törvény, amit a modern számítógépeknek nehéz tökéletesen reprodukálniuk, de aminek egy festett gumidarab – amiből a szörnyet készítették – azonnal engedelmeskedik. Ez pedig a fény viselkedése.

Amikor John Carpenter A dolog (1982) című filmjének hírhedt defibrillátoros jelenetét nézed, nem a nyálka matematikai megközelítését látod. Valódi nyálkát látsz. Olvadt rágógumit, majonézt, kukoricachipset és kenőanyagot látsz. Mivel ezek az anyagok fizikailag jelen vannak a helyiségben, a fény visszaverődik róluk, megtörik bennük, és pontosan úgy vet árnyékot, ahogy azt a természet elrendelte.
Ez rávilágít arra a fő okra, amiért a valós effektek gyakran jobban érvényesülnek, mint a CGI – a véletlen realizmusra.
A számítógépes grafikánál semmi sem létezik, amit a művész külön meg nem alkotott. Ha a bőrszövetnek pórusokra van szüksége, valakinek le kell rajzolnia azokat. Ha a szörny nehéz, az animátornak kézzel kell megelevenítenie a súlyát. Ha elfelejtenek valamilyen részletet, vagy elfogy a renderelésre szánt keret, az a részlet egyszerűen hiányozni fog.

Ennek eredményeként a modern lényeknél gyakran érezhető egyfajta súlytalanság; mintha csak csúszkálnának a padlón, ahelyett, hogy rálépnének. És igen, a szemet nem olyan egyszerű becsapni. Úgy érzed, majdnem minden rendben van, de valami mégsem stimmel. Olyan érzésed támad, mintha egy jelmezbált vagy egy óvodai ünnepséget néznél. Ezt lehetetlen szavakkal megfogalmazni. Belülről jön. Az ember néha nem is tudja, pontosan mi a hiba, de a tudatalattija már észrevett valamilyen következetlenséget, és fennakadt rajta.
A valódi effektek világában viszont több millió részletet kapsz teljesen ingyen. Ezeket nem kell külön kitalálni.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:























