Nagyon gyakran hajlamosak vagyunk a kalózokra úgy gondolni, mint őrült, bandanás, kardos és szemkendős gazemberekre, akik kereskedelmi hajókat fosztogattak.
És bár a kalózok kegyetlen hírneve cseppet sem mítosz, egy sikeres kalózakció végrehajtása mégis pontosan megtervezett és strukturált hozzáállást követelt meg.
A kalózhajók valójában üzleti vállalkozások voltak (néha még törvényesek is, ha az úgynevezett kalózlevéllel rendelkező hajósok ellenséges országok hajóit fosztogatták ki, erre szóló engedély birtokában), amelyeket hatékonyan kellett irányítani. Ezért a kalózkapitányoknak fenn kellett tartaniuk a fegyelmet és a rendet a hajón, amely tele volt olyan emberekkel, akik hadilábon álltak azzal, amit a fejlett civilizációkban „törvénynek” neveznek.
A kalózkodás kockázatos, néha halálosan veszélyes foglalkozás volt, és a legénység túléléséhez szigorú szabályokra volt szükség. Ezek a „Kalóztörvények” mindenre kiterjedtek: attól kezdve, hogy az egyes kalózok mennyit kaptak a zsákmányból, a sérülésekért járó kártérítésen és a büntetéseken át egészen addig, hogy milyen szórakozási formák voltak megengedettek a fedélzeten. Ezeket a szabályokat együttesen „Kalózkódexként” ismerték meg, amelyet a kalózoknak kötelező volt betartaniuk.
De míg az esküdt ellenségeikkel a kalózok tárgyalás és nyomozás nélkül számoltak le, nemritkán a legkegyetlenebb módon, a hajógerinc alatt áthúzva őket, addig a saját köreiken belül a szabályszegés büntetése a sorsára hagyás (marooning) volt.
És bár ez a büntetés első pillantásra sokak számára meglehetősen humánusnak tűnhetett, a valóságban a kalózok ettől jobban féltek, mint az akasztófától.
De miért?
Most elmondom részletesebben:
Mi az a „sorsára hagyás” (marooning)?
Ha láttad „A Karib-tenger kalózai” című filmet, akkor biztosan emlékszel arra a jelenetre, amikor Jack Sparrow kapitányt a saját legénysége kétszer is magára hagyta egy apró szigeten egy pisztollyal, amiben csak egyetlen golyó volt.
És kiderült, hogy a kalózok számára valóban létezett hasonló büntetés, és ez egyáltalán nem hollywoodi kitaláció, hanem egy létező büntetési mód volt, amit „sorsára hagyásnak” (marooning) neveztek.
A „marooning” szó a spanyol cimarrón szóból eredt, amellyel a szökött rabszolgákat írták le, akiket az elvadult háziállatokhoz hasonlítottak.
A „sorsára hagyás” (marooning) büntetés legelső említése Fekete Bart (Bartholomew Roberts), a híres walesi kalózkapitány 1699-ben írt Kalózkódexében található meg. E Kódex 2. pontja kimondta, hogy azt a kalózt, aki megszegi a hajó törvényeit, kiteszik egy lakatlan szigetre – lehetőleg egy édesvíz és élelem nélküli homokpadra. Magával vihette minden holmiját, egy palack vizet egy napra és egy pisztolyt, de abban csak egyetlen golyó lehetett.
Sokak számára úgy tűnhet, hogy egy ilyen büntetés hihetetlenül irgalmas. Hiszen ha belegondolsz, rájöhetsz, hogy sok kalóz igazi gazember volt, aki lelkiismeret-furdalás nélkül képes volt hidegvérrel megölni egy árulót, a vízbe dobni, áthúzni a hajógerinc alatt és így tovább.
Ezért a sorsára hagyás (marooning) – viszonylag – irgalmas büntetésnek tűnhet, tekintve azokat az állandó vérengzéseket, amelyekkel a kalózok általában az ellenségeiket „jutalmazták”.
Valójában azonban ez a büntetés a szerencsétlenül járt kalóz számára szörnyű és nagyon lassú halált jelentett, a menekülés reménye nélkül.
Az ételtől és víztől megfosztott kalóz, aki egy lakatlan szigeten találta magát a perzselő nap alatt, hamarosan szembenézett az éhséggel és a szomjúsággal. Aztán a magánytól és a rettenetes hőségtől fokozatosan, lassan megőrült.
Talán, ha a kalóz úgy döntött volna, hogy véget vet a szenvedéseinek, felhasználhatta volna az egyetlen golyót. De mivel sok kalóz hívő ember volt, egy ilyen lépés azt jelentette volna, hogy örökre elkárhoztatja a lelkét.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a „Következő oldal” gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
