„Nézd, ha nincs pénze kifizetni a jegyet, csak szálljon le. Feltartja a sort, és forgalmas utak vannak” – mondta az ajtó felé mutatva. Mia tanácstalanul nézett a sofőrre.
„Az anyámat kórházba szállították, és nagyon fontos lenne, hogy eljussak hozzá. Kérem, had maradjak, és kifizetem, amint odaértünk a kórházba” – mondta. A sofőr megrázta a fejét.
„Hölgyem, én már 25 éve vagyok buszsofőr. Engem nem tud átverni egy zokogós történettel. Most pedig szálljon le” – mondta, és kinyitotta neki a busz ajtaját.
Mia, akinek könnybe lábadt a szeme, felvette a táskáját, miközben a kisbabáját szorosan magához ölelete. De amikor felállt, hogy távozzon, hirtelen egy apró hang szólalt meg: „Ne menjen, majd én kifizetem a buszjegyét”.
Mia hátranézett, és egy kopottas ruhába öltözött kisfiút látott, aki feléje tartott. „Foglaljon helyet, asszonyom, én kifizetem a buszjegyet” – mondta, és két dollárt nyújtott át a sofőrnek.
„Köszönöm, édes fiam. Mi a neved?” Mondta Mia, miközben visszaült. Megveregette a mellette lévő széket, hogy a fiú leülhessen.
„Az én nevem Stephen! Igazán nincs mit. Anyukám mindig azt mondta nekem, hogy ha van módom segíteni másokon, akkor tegyem meg. Örülök, hogy ma segíthettem neked” – mondta mosolyogva.
„Anyukád nagyon jól nevelt téged, Stephen. Miért vagy egyedül a buszon?” Mia nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg. Stephen elmagyarázta, hogy hazafelé tart a nagymamájától, miután beadta neki a gyógyszert.
„Itt a buszmegállóm… viszlát!” Mondta hirtelen Stephen, és gyorsan felállt.
„Várj csak, Stephen. Megadnád a címedet? Szeretném megköszönni neked és édesanyádnak a kedvességeteket” – mondta Mia, és átnyújtotta a fiúnak a mobiltelefonját, hogy gépelje be a címét.
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon:
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
