A középkorban a válás gyakorlatilag lehetetlen volt. Azonban volt néhány kiskapu, amivel a nők egyházi válást kezdeményezhettek: a feleség meddősége (több mint 5 évig tartó) vagy a férj impotenciája (a házasság első napjától számított 3 éven át).
Egy férjes asszony három év házasság után bírósághoz fordulhatott, ahol bizonyíthatta szüzességét, és így felbonthatta a házasságot. Ezért játszott rendkívül fontos szerepet a házasság elhálásának szertartása, hogy a nők ne folyamodhassanak ehhez a trükkhöz. Például Lucrezia Borgia, VI. Sándor Borgia pápa törvénytelen lánya, az egyházi bíróságon kijelentette, hogy a férje képtelen teljesíteni a házastársi kötelességét. Ez szolgált alapul a váláshoz.
Az arisztokratáknál és a királyi családokban a házasság elhálása kevésbé volt privát ügy, mint a köznép körében. Skóciában és Angliában az udvaroncok bekísérték a menyasszonyt a hálószobába, majd megvárták, amíg az utolsó ruhadarabját is leveszi, hogy megbizonyosodjanak róla: a lány teste tökéletes.
Vitatott helyzet alakult ki Aragóniai Katalin és Artúr herceg, VII. Henrik angol király fiának házasságkötésekor. Egy szobalány a szoba közelében ült, és a jelentések szerint hallotta ugyan az ifjú párt, de magát az elhálást nem látta. Másnap reggel Artúr azzal dicsekedett, hogy „megjárta Spanyolországot”.
Azonban Artúr meghalt, és az öccsét, a későbbi VIII. Henrik királyt nevezték ki új örökösnek. Ő feleségül vette Aragóniai Katalint, dacolva az egyházi tiltással, amely megtiltotta a fivér özvegyével való házasságot. Katalin ugyanis azt állította, hogy a házasság elhálása nem történt meg, és tanúk sem voltak a szobában.
Hedvig Eleonóra schleswig-holstein-gottorpi német hercegnő volt, aki 1654-ben lett X. Károly Gusztáv svéd király felesége. Házasságuk elhálását igen fényűzően bonyolították le: a hálószobában jelen voltak a családtagok és a közeli bizalmasok, egy pap pedig közben megáldotta a nászágyat.
A középkori Franciaországban a nászéjszaka a közeli bizalmasok szeme láttára történt, hogy biztosan megbizonyosodjanak a házasság létrejöttéről. Előfordult, hogy a jelenlévő bizalmasok listája elérte a 20 főt is.
Nemritkán a folyamat papok jelenlétében zajlott, hogy megszenteljék a frigyet. Ha más tanú nem akadt, legalább szobalányokat vagy szolgákat hagytak a szobában. A házasság elhálása ugyanis a házasságkötés elengedhetetlen, befejező lépése volt. A párt csak azután tekintették jogilag és társadalmilag is valódi házasoknak, miután az első együttléttel ‘megpecsételték’ a köteléküket.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
