Úgy tartják, hogy a hosszú angol íj (longbow) félelmetes fegyver volt, amelyet a helyi királyok politikájának köszönhetően a szigetlakó yeomanek (szabad kisbirtokosok) kiválóan forgattak.
A hatékonyságát a Százéves háború csataterei bizonyították. Eközben a franciák a számszeríjat részesítették előnyben, ami még az akkori miniatúrákon is jól látszik. Ha valakinél számszeríjat látsz, az biztosan francia. Nem tévedhetsz.
A longbow legyőzhetetlen erejében szentül hisznek az írók (például Conan Doyle) és a hétköznapi emberek. Stevenson „A fekete nyíl” című művében azonban Richard Shelton meglehetősen hazafiatlanul azt állítja, hogy a számszeríj mindig legyőzi az íjat. Sőt, Oroszlánszívű Richárd király – akit a viktoriánusok a brit lovagság ideáljának tartottak – mielőtt egy számszeríj nyílvesszője végzett volna vele, eszeveszetten népszerűsítette ezt a fegyvert az alattvalói körében. És bizony, ő maga sem bánt vele rosszul.
Igaz, itt érdemes megemlíteni, hogy I. Richárd nem is volt különösebben Anglia patriótája, mivel Franciaországban nevelkedett (pontosabban Aquitániában), a Brit-szigeteket pedig csupán személyes pénztárcájának tekintette. Tehát minden jel szerint inkább volt francia. Azt a tényt viszont, hogy VIII. Henrik sem bánt rosszul a számszeríjjal, nehéz figyelmen kívül hagyni. Bár a zászlóshajóján, a „Mary Rose”-on egyetlen számszeríjat sem találtak. Íjakból viszont annyit emeltek ki a hajóval együtt, hogy az Anglia összes történelmi múzeumának elég lett volna. Akkor most melyik táborhoz húzzunk?
Próbáljuk meg kifejteni a saját álláspontunkat ebben a már-már költői kérdésben. Szerencsére, a létezése óta eltelt évszázadok alatt sem alakult ki egységes vélemény – mindenki a maga igazát fújja.
Az íj persze sokkal ősibb, mint a számszeríj. És jóval egyszerűbb is. De hogy közeli rokonok, az kétségtelen. A számszeríjat tekintheted az íj továbbfejlesztett változatának, amelynek megjelenése csak akkor vált lehetővé, amikor a technológia elérte a megfelelő szintet. Míg ugyanis az íjat egyetlen ember könnyedén elkészíthette, a számszeríj megalkotásán már több különböző kézműves céh dolgozott. Az íjat (karokat), a zárszerkezetet és az ágyazást (tust) ugyanis más-más, egymást helyettesíteni nem tudó mesterek készítették. Ugyanakkor a számszeríj teljesen önálló fegyver volt, amely betöltötte a saját taktikai szerepkörét.
Fejlődésének csúcsán a számszeríj karjainak felhúzóereje elérhette az 1000 fontot (kb. 450 kg) is (némely ostrom- és állványos változat még ennél is lenyűgözőbb értékeket mutatott). Ezzel szemben a tömegesen használt hosszú íj csupán 80-100 fonttal (kb. 36-45 kg) büszkélkedhetett. Bár a jelek szerint akadtak mesterek, akik képesek voltak akár 200 fontos (kb. 90 kg) íjat is kifeszíteni. De a hosszú íj ereje még így is messze elmaradt a számszeríjétól. Ráadásul mindkét fegyvernek megvolt a maga lövedéke – a számszeríj nyílvesszője (dárda vagy „bolt”) tömegében többszöröse volt az íj vesszőjének. Ennek ellenére a fegyverek lőtávolsága nagyjából megegyezett – ez a számszeríjra jellemző rövid gyorsítási szakasznak tudható be (a szakértők szerint a hatásos lőtávolság 300 méter körül volt, bár a rekordlövések ezt másfélszeresen is meghaladták. De ezek inkább sportteljesítmények, mintsem a harctéri gyakorlat). Tehát a lövedék tömege és a felhúzóerő közti különbség a mai mércével mérve viszonylag kis távolságokon érvényesült igazán. Ott viszont jelentős volt a különbség.
A számszeríj hatalmas erővel bírt, ami elegendő volt még a teljes lemezvért átütéséhez is. Az íj viszont egyértelműen tehetetlen volt az ilyen páncélzattal szemben. Igaz, a kiváló minőségű páncélzat nem volt túl gyakori a csatatereken – egyszerűen túl sokba került.
A cikk még nem ért véget, a folytatásért görgess lejjebb:
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
