“Mi? Nem… Úgy értem, azt hiszem, a családunkról kellett gondoskodnunk, és kisiklottunk. De annyi tervünk volt!” – siránkozott.
Valami megtört Bettyben, talán a szíve volt az. Nem hitte el a férfi szájából elhangzó szavakat, és abban a pillanatban nem tudta visszafogni az érzelmeit. “TE MOST VICCELSZ VELEM?”
“Betty… miért kiabálsz velem?” kérdezte Robert tágra nyílt szemekkel, meglepődve felesége reakcióján.
“SOHA NEM CSINÁLTUNK SEMMIT, MERT NEM VOLT MUNKÁD! NEKEM MINDEN NAP 9-TŐL 5-IG KELLETT DOLGOZNOM, ÉS MÉG A GYEREKEINKRŐL IS GONDOSKODNOM KELLETT! ÉS ERRŐL A HÁZRÓL! ÉS MINDEN MÁSRÓL!” Betty még többet kiabált, és Robert sápadozni kezdett, ahogy a szavai regisztrálódtak benne.
“Miről beszélsz? Segítettem a ház körül.” – válaszolta, de a padlóra nézett, hogy elkerülje a szemkontaktust a feleségével.
Betty gúnyosan felnevetett. “Persze, hogy segítettél. Persze.”
“Betty!”
“Robert, te egész életedben egy eltartott ember voltál. Nem panaszkodhatsz az életedre, amikor végig én végeztem a nehezét. Soha nem vettem ki szabadságot. Soha nem csináltam semmit, amit akartam, mert mindannyiunkért meg kellett dolgoznom. És még mindig van képed utazásokról és meg nem élt életről beszélni? Megőrültél?” – kérdezte, most már nyugodtabban.
Robert komolyan nézett rá, és körülnézett a házukban. Betty szinte látta, ahogy a fejében kigyullad a villanykörte. “Csináljuk meg most! Csináljuk meg! Utazzunk most azonnal!”
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon: