Egy pillanatig állt a hideg strandon, miközben a tenger nyaldosta a lábát, és arra gondolt, hogy ha Morgan még életben lenne, minden olyan más – olyan gyönyörű lenne.
Hirtelen egy labda landolt a lába mellett, és félbeszakította a gondolatait. Lenézett, és éppen fel akarta venni, amikor egy fiatal fiú futott oda hozzá. „Bocsánat, nem akartalak bántani.” Elmosolyodott, összeszedte a labdát, és elszaladt.
Dorothy viszonozta a mosolyát. Megfordult, és látta, hogy a fiú két másik gyerekkel játszik – két fiúval, akik nagyon hasonlítottak rá. Hármas ikrek voltak, de ami megdöbbentette Dorothyt bennük, hogy mennyire hasonlítottak Derekre! Hogy lehet ez?
Elhatározta, hogy aznap este követi őket, hogy megtudja, hol laknak, és észrevette, hogy a parttól kicsit távolabb, egy romos házhoz sétálnak. Maguktól kinyitották az ajtót, és bementek.
Aznap este otthon nem tudott nem gondolni a hármasikrekre és arra, hogy mennyire hasonlítanak Derekre, ezért elhatározta, hogy másnap beszélget a szüleikkel. De amikor megérkezett, senki sem nyitott ajtót.
„Halló? Van ott valaki?” – kiáltott ki újra. De nem érkezett válasz.
Lesújtottan intett, ahogy hagyta el a házat, de az ajtó hirtelen kinyílt, és az egyik fiú kilépett bentről. „Igen?”
„Szervusz, édesem! Beszélhetnék az anyukáddal vagy az apukáddal? Itthon vannak?”
A fiú megrázta a fejét. „Anyu beteg, kórházba ment, apu pedig nem lakik velünk”.
„Te jó ég!” – zihált Dorothy. „Egyedül maradtál itthon, kicsim? Van valaki, aki vigyáz rád?”
„Mrs. Green szokott hozzánk járni, de elesett és megsérült. Így hát a bátyáimmal, Sammel és Harryvel lakom. Anyu megígérte, hogy hamarosan visszajön.”
Dorothy végignézett az aprócska gyereken, és látta, milyen siralmas körülmények között laknak. A ház javításra szorulónak tűnt, a kisgyerek pedig túlságosan törékenynek. „Hogy hívnak téged, kicsim? Ettél már valamit?”
„A nevem Tom. Anyu hagyott nekünk egy kis kenyeret. De nem akarom megenni. Éhes vagyok, és Sam és Harry is éhesek.”
„Nos, akkor, Tom. Mit szólnál egy kis szendvicshez és süteményhez? Bejöhetek és készíthetek nektek. Szeretnéd?”
A fiú szeme felcsillant. „Igen! A süti a kedvencem! Anyu is süt nekünk sütit!”
„Hát akkor csináljunk neked is!”
Ezzel Dorothy ételt készített a fiúknak, és miközben ettek, nem tudta levenni róluk a tekintetét. Úgy tűnt, mintha majd’ éhen haltak volna, mintha már régen nem ettek volna semmit.
„Mikor került édesanyád kórházba, Tom? Tudod, hogy melyik kórházba ment?” Dorothy megkérdezte, amikor a fiú befejezte az evést.
„Két napja ment el. Megvan a címe!” Elrohant egy fiókhoz, és egy cetlivel tért vissza. „Ezt az orvosok adták nekem, amikor a mentő elvitte anyut”.
Dorothy kinyitotta, hogy elolvassa a nevet, de ahogy meglátta, sokk futott át rajta.
A név Linda Fleming volt, a cím pedig egy helyi kórház. Egy rövid ideig nem hitt a szemének, és azonnal látni akarta Lindát.
Nem akarta azonban magára hagyni a hármasikreket, ezért úgy döntött, megvárja, amíg Linda hazaér. Néhány napig vigyázott a hármasikrekre, és végül elkezdett kötődni hozzájuk. Mrs. Green felajánlotta, hogy segít neki, de Dorothy azt mondta neki, hogy szívesen vigyázna rájuk egyedül is, hozzátéve, hogy ő Linda régi ismerőse, és azért jött, hogy találkozzon vele.
Amikor azonban Linda végre hazaért, és észrevette Dorothyt, a fiatal anya pánikba esett. „Ki vagy te? És mit keresel a házamban?” Linda szigorúan kérdezte.
„Ó, ne értsen félre! Mindent meg tudok magyarázni….”
Dorothy elmesélte az egész történetet, hogyan találta meg a hármasikreket a parton, és hogyan kezdett el róluk gondoskodni.
Ezt hallva Linda kicsit megnyugodott, és bocsánatot kért tőle. „Ó, sajnálom… csak megijedtem. Linda Fleming vagyok, és te…”
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon: