Ezek közé tartoztak például az úgynevezett „ördögi” ikonok, ahol a szentek arca alatt ördögök képei rejtőztek. Nem kevésbé voltak szokatlanok a kevert hiposztázisú ikonok sem, amelyeknek kis része fennmaradt napjainkig.
A kereszténységben elfogadott nézet, hogy Isten egy, de hiposztázisa három van: az Atyaisten, a Fiúisten (Jézus Krisztus) és a Szentlélek. A kevert hiposztázisú ikonok pedig a középkori művészek sajátos módjai voltak arra, hogy Isten hiposztázisainak egységét ábrázolják.
Az első ismert ikonfestő a történelemben Jézus Krisztus egyik tanítványa, Lukács volt. Ő alkotta meg a Szent Szűz ikonját, majd később Szent Péter és Pál apostolok ikonját is.
Ezt követően hosszú éveken át formálódtak az ikonfestés kánonjai. Így alakult ki a szabályozott ábrázolási rendszer – Jézus Krisztus és más szentek ikonográfiája. A kánonoktól való eltérést az egyház nem nézte jó szemmel, de mégis előfordult.
A 10. században Nyugat-Európában különösen elterjedtek a Szent Háromság ikonjai, amelyeket három, egymáshoz hasonló, Krisztus arcú alakként ábrázoltak. Néhány ikonon a Szentháromságnak egy teste volt, de három feje, azonos arcokkal.
Ez összefüggött a katolicizmusban a „filioque” kifejezés megjelenésével. Ez azt jelentette, hogy a Szentlélek egyszerre származik az Atyától és a Fiútól.
A filioque-val sokan nem értettek egyet, ami miatt még a katolikus egyház is kettészakadt. Később a Szent Háromságot három azonos, egyforma arcú alakként ábrázoló ikonok közül sokat megsemmisítettek, és helyükre kevert hiposztázisú ikonok kerültek.
A „Kevert hiposztázisú Szentháromság” ikonokon Isten három azonos arca egy fejen helyezkedik el. Így a háromarcú arcnak négy szeme (a középső arc két szeme a szélső szemek is egyben), három orra és három szája volt. Test viszont csak egy volt. Az ismeretlen ikonfestő így akarta kifejezni, hogy a Szent Háromság egy és oszthatatlan.
A cikk még nem ért véget! Kattints a folytatásért!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
