Az ókori Rómában, különösen a késői császárkor idején, számos szokás, majd később törvény is tiltotta, hogy egy gazda kegyetlenül bánjon a rabszolgájával.
Ahogy a kereszténység széles körben elterjedt, ez a rabszolgaság felszámolásához vezetett – ettől kezdve a rabszolgákat, legalábbis formálisan, személyükben szabadnak tekintették.
Azonban a hadifoglyokra ezek a szabályok nem vonatkoztak. Őket „a harcosok bátorsága révén szerzett közzsákmánynak” tekintették egészen addig, amíg el nem adták őket, és valakinek a tulajdonába nem kerültek. Ennek megfelelően semmilyen joguk nem volt, és gyakran ki voltak téve mindenféle fizikai erőszaknak. Ebben a tekintetben a római polgárok (kviritek) semmiben sem különböztek kortársaiktól, a többi néptől.
Ennek megfelelően a lányokat és férjes asszonyokat (matrónákat) a katonák könnyedén „körbeadhatták”, hogy ezzel színesítsék nehéz mindennapjaikat. Nincs különösebb tudomásunk arról, hogy megkímélték volna az ártatlan szépségeket azért, hogy később drágábban adhassák el őket. Ebből a szempontból a rómaiaknak kevesebb előítéletük volt, mint a muszlimoknak, akik szintén hírhedtek voltak a rabszolgatartásról.
Ugyanakkor a katonai szolgálat lehetőséget adott a meggazdagodásra a patríciusok, a lovagok és az egyszerű közemberek számára egyaránt. Emiatt a rómaiak kíméletlenül gyakorlatiasak voltak: a foglyokat (férfiakat és nőket is) később rabszolgának adták el, a befolyt pénzen pedig a sereg és a hadvezér osztozott. Ezért az élő foglyokat tűrhető körülmények között tartották és élelmezték, a könnyebb sebesülteket pedig ellátták a tábori orvosok.
Általánosságban elmondható, hogy a leigázott ellenségek sorsa a hadvezér döntésén múlott. A katonák pedig rosszallhatták, ha a vezér túl kegyetlen volt, mivel ebben az esetben elestek a nekik járó pénztől. Persze a „kegyetlenség” római fogalom szerint azt jelentette, hogy az embereket minden további nélkül vagy különféle kínzások közepette egyszerűen lemészárolták („kés alá küldték”). Ettől eltekintve azonban a légionáriusoknak teljes joguk volt úgy szórakozni, ahogyan csak kedvük tartotta.
Ha a római törvények szerint egy úr teljes mértékben rendelkezett rabszolgája teste felett, ez hatványozottan igaz volt a jogfosztott női foglyokra. Egyébként a bordélyházak (lupanáriumok) „dolgozói” is gyakran hadizsákmányból származtak, mivel a rabszolgák eladásakor sok tulajdonos kikötötte, hogy az illetőt nem fogják prostitúcióra kényszeríteni. „Meztelenül állt a parton, a vevő gyönyörűségére; testének minden porcikáját megvizsgálták és végigtapogatták” – írta erről Seneca.
Az előkelő származás sem jelentett feltétlenül jobb bánásmódot a női foglyok számára. Ez különösen igaz volt a barbár törzsekből származó nőkre, bár a rómaiak néha kivételt tettek a keleti arisztokrata nőkkel. Például az icenusok törzsének felkelése a Brit-szigeteken nem kis részben azért tört ki, mert vezérük feleségét, Boudicát nyilvánosan megkorbácsolták, lányait pedig megerőszakolták.
A cikk még nem ért véget, a folytatásért görgess lejjebb:
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
