Magát Einsteint idézve: egy szilárd test, amely nyugalmi állapotban mérve gömb alakú, mozgásban, egy rögzített rendszerből nézve egy forgásellipszoid formáját veszi fel. Minden mozgó tárgy, amelyet egy „rögzített” rendszerből figyelünk meg, laposabbá válik. Bár ez felvet kérdéseket – hiszen itt most a megfigyelő szemszögéből történő észlelés sajátosságairól beszélünk. Ez azt jelenti, hogy maga a test valójában valószínűleg nem is deformálódna.
Van még egy dolog: ha a lehető legközelebb kerülnénk a fénysebességhez a normál mozgásunkhoz képest, a háttérsugárzás egy része olyan mértékű kékeltolódást szenvedhetne, ami már káros lenne ránk nézve. Ez azért van, mert a fény energiája annál nagyobb, minél inkább a spektrum kék tartománya felé tolódik el.
Ezt a jelenséget Einstein relativitáselmélete jósolta meg. Amikor egy tárgy a fénysebességet közelíti, az előtte lévő tárgyakból érkező fényhullámok összenyomódnak, és emiatt a spektrum kék vége felé tolódnak el. Ezt a jelenséget nevezik „kékeltolódásnak”.
És ami még ide tartozik, az az, hogy egy fénysebességgel utazó ember megtapasztalná az idő múlásának lelassulását is. Számára az idő lassabban telne, mint egy mozdulatlan ember számára. Igaz, ez talán az egész folyamat legkevésbé veszélyes része.
Ráadásul egy űrhajót (vagy bármit, amivel sikerülne fénysebességre felgyorsulnunk) irányítani teljességgel lehetetlen lenne. Gondolj csak az „alagútlátásra” autóvezetés közben: minél gyorsabban haladsz, annál szűkebb lesz a látómeződ.
Ez a hatás fénysebességnél pedig annyira felerősödne, hogy a látótered egyetlen pontra korlátozódna előtted. Ebben az esetben, még ha képes is lennél azonnal reagálni, navigálni már képtelen lennél, hiszen gyakorlatilag csak egyetlen pontra tudnál koncentrálni magad előtt, és semmi másra a környezetedben.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
