Természetesen sok múlik a talajon is. A homokos partok könnyebben és gyorsabban mosódnak el, mint az agyagos vagy köves partok. A folyó magával sodor mindent, ami „az útjában van”, ezek a dolgok pedig a legváratlanabb helyeken hoznak létre zátonyokat.
A hordalékok fokozatosan növekedhetnek, és beleakadhatnak a partmenti fákba és egyéb akadályokba. A víz ezeket nem mindig sodorja el, hanem inkább inkább elkezdi mosni a szemközti partot, és egyre nagyobb kanyarulatot képez a centrifugális erő hatására, hiszen a víz nagy része a folyó kanyarulatának külső széle felé „dobódik”.
A legérdekesebb dolog akkor történik, amikor két kanyarulat idővel közel kerül egymáshoz. Egy ponton „áttörés” következik be: a folyó gyakorlatilag kiegyenesedik, és a kanyarulat helyett egy sziget, majd később egy „holtág” alakul ki – a régi meder egy olyan szakasza, ahol már nincs áramlás, de a víz egy ideig még megmarad.
A legkevesebb kanyarulat a hegyi folyókon van, amelyek köveken folynak keresztül, a legtöbb pedig a mocsaras területeken átfolyó patakokon és folyókon. Ilyen helyeken a meder általában minden évben változik.
A folyómeder alakulására bizonyos mértékig a növények és az állatok is hatással vannak. Így például az erős gyökérzetű fák megakadályozzák a partok erózióját, míg az itatóhelyre járó állatok gyakran letapossák vagy lelegelik a part menti növényzetet, ami csak elősegíti a part pusztulását. Természetesen egy kanyarulat kialakulása így vagy úgy, de mindig hosszú éveket, sőt akár évezredeket is igénybe vehet.
A szakemberek a folyókat a kanyargóssági együttható alapján is osztályozzák. A „legegyenesebbnek”, azaz a legkisebb, 1,2:1 kanyargóssági értékkel rendelkező folyónak a Volhov folyót tartják. Nem sokkal marad le tőle az Északi-Dvina, az Onyega, a Néva, a Szent Lőrinc-folyó és néhány más, bővizű északi folyó.
A folyók kanyargóssága a hajózást is jelentősen akadályozza: nem túl kényelmes, ha egy 100 km-es szakaszon egy 400-500 km hosszú folyó kanyarog. Éppen ezért számos országban megpróbálták a folyókat „kiegyenesíteni”, szándékosan megváltoztatva ezzel a medrüket.
Csakhogy a természet általában nem bocsátja meg az ilyen beavatkozásokat. Például 1825-ben intézkedések kezdődtek a Rajna folyó medrének kiegyenesítésére a svájci határtól kezdődően. Végül a Rajnát 18 szakaszon „egyenesítették ki”, több mint 50 km-rel lerövidítve ezzel a folyó hosszát.
A kiegyenesítés miatt azonban megnőtt az áramlási sebesség, valamint a mélységi erózió. Ezzel egyidejűleg a meder mélysége is megnőtt, ami a talajvízszint emelkedését vonta maga után. Emiatt a part menti mocsarak kiszáradtak, helyenként félsivatagokká alakultak.
Magyarországon is kiegyenesítettek egy folyót. A 19. század közepén a hatóságok a Tisza partjainak árvízvédelmére összpontosítottak. A folyót kiegyenesítették és kimélyítették, közel 480 km „felesleges” többlethosszt távolítottak el belőle.
Csakhogy az 1879-es nagy árvíz idején a partok mentén épített töltések nem bírták a víznyomást. A part menti területeket teljesen elöntötte a víz, Szeged városa pedig majdnem elpusztult.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
