Aztán kitalálták a szék + az ülésbe illeszthető éjjeli váza konstrukciót. Ez már egyszerűbb volt, a hölgy hátul felhúzhatta a szoknyáját, és ráülhetett. Vagy elöl felhúzhatta a szoknyáját, és arccal a támlának ülhetett. Egy másik lehetőség: a biliket beépítették a komódok fiókjaiba. A XIX. század végén, amikor elkezdték telepíteni a csatornára kötött WC-ket, a ruhás hölgyek nagyjából ugyanígy ültek rájuk.
A kislányokat már gyerekkoruktól kezdve megtanították a ruha helyes felkapásának alapjaira. Hogy a hölgy a szobalány szolgáltatásai nélkül is boldoguljon, kis kampókat találtak ki, amelyekkel a felemelt szoknyákat lehetett rögzíteni. Természetesen ehhez idő kellett, ezért a szobalány szolgáltatásai továbbra is előnyt élveztek.
Nélkülük nem lehetett boldogulni, ha egy hölgy könnyített magán, hiszen utána el is kellett takarítani. A szoknyák-fodrok-abroncsok ugyanúgy akadályozták az önállóságot. A folyamat során fontos volt ügyelni arra, hogy ne koszolódjanak be a szoknyák. Természetesen elkerülhetetlen volt a szag, ami egyébként is mindig jelen volt a természetes szükségletek elvégzésének helyein.
De hát kár is szépíteni! A középkor közepén például nem is voltak erre külön helyek. Szokás volt bárhol elvégezni a kis és nagydolgokat, az otthoni „éjjeli vázák” tartalmát pedig egyenesen az utcára öntötték. Innen eredt az egészségtelen környezet, a betegségek, a bűz.
Az arisztokratáknál a kastélyokban egy kicsit komolyabb volt a helyzet. Voltak külön „helyiségek”, a kastély falából kiálló kis dobozok. Az ilyen kiugrásokból csövek vezettek le például a tengerbe vagy az árokba, ha a kastély a parton állt. Ha nem, akkor egy nagy hordóba. Az ilyen hordót különleges szolgák tisztították, a munkát nehéznek, de azért tiszteletreméltónak tartották: ezeket a szolgákat gyorsan előléptették. Az arisztokratáknak persze kényelmesebb volt. De zavarta őket a szél, ami mindig be fújt az ilyen „vécéfülkékbe”, idővel pedig ugyanúgy elkerülhetetlen volt a bűz.
De most jöjjön egy sokkoló tény. A gyenge idegzetűek inkább ne olvassanak tovább. Ezek a „vécéfülkék” ugyanis gardróbszobaként is funkcionálhattak! Ez némileg praktikus volt: a moly ugyanis nem rágta meg a ruhákat a kellemetlen szag miatt.
Az első, nemcsak az arisztokrácia számára készült WC-t a XV. században találták fel. A londoni „Long house” 128 kabinból állt, külön a lovagok és a hölgyek számára. Az egészségtelen környezet problémáját azonban nem oldotta meg: a hulladék a Temzébe és az árterületre került.
Amikor a nemesi házakban elkezdtek WC-ket kialakítani, a nők még mindig sokáig diszkriminálva voltak. Kiderült, hogy illetlen dolog volt jelezni, hogy neked, mint társaságbeli hölgynek, olyan alantas szükségleteid vannak, mint a WC-re menés. Ezért etikett sértése nélkül csak otthon vagy egy barátnőnél lehetett WC-re menni. Máskor illett inkább visszatartani. Ennek megfelelően nem volt lehetőség messzire menni és sokáig távol maradni otthonról. A női nyilvános WC-k ritkaságnak számítottak.
A kereskedelmi központok (akkoriban még csak nagy áruházak) voltak az elsők, akik felismerték a kínálkozó lehetőségeket. Rájöttek a turpisságra: ha női mosdókat biztosítanak, a nők tovább maradnak az üzletben, és így többet vásárolnak maguknak, családjuknak és háztartásuknak. Ezt követően jelentek meg a női fülkék a nyilvános illemhelyeken is. Ezt az újítást azonban a férfiak nem fogadták kitörő örömmel: a nők számára ugyanis ez a lehetőség szó szerint új távlatokat nyitott – nagyobb távolságokra utazhattak, hosszabb időt tölthettek távol otthonról, ami ellentmondott a férfiak által vélt „tisztaság és szerénység” fogalmának. Végül a szórakozóhelyek is megnyitották a női mosdóikat. Míg korábban egy nő csak rövid időre és csak a férjével léphetett be egy étterembe, ettől kezdve egyedül vagy a barátnőivel is bemehetett, és korlátlan ideig maradhatott.
Természetesen a nőknek továbbra is voltak kérdéseik a férfi tervezőkhöz a fülkék kialakításával, méretével és a mosdók általános terével kapcsolatban. Ezek a kérdések persze néha még ma is felmerülnek, hiszen ahhoz, hogy megértsük a nők igényeit, nőnek kell lenni, vagy legalábbis érdeklődni kell az iránt, hogy legalább valamennyire kielégítsd az igényeiket.
Apropó, más nehézségek is adódtak a női ruhák, fűzők, uszályok, krinolinos szoknyák és különösen a turnűrök kialakításával kapcsolatban.
- Finom, nem hirtelen mozdulatokkal kellett mozogni: hogy kevésbé izzadjanak. Bár a hölgyek így is igyekeztek minél többet játszani, sétálni, lovagolni, és persze táncolni.
- A szoknyát fel kellett emelni járás közben, különösen rossz időben az utcán.
- A XIX. században a page nevezetű speciális csipeszeket használtak a szoknya alsó részének néhány centiméterrel való megemelésére.
- Ugyanebben az időben tombolt a magas szárú cipők divatja. A cipő felső része és a felemelt szoknya között ugyanis nem látszódhatott a csupasz láb.
- A lányoknak a mozgékony játékokban általában nyugodtabb szerep jutott, minimális mozgással.
- A lovaglás oldalasan történ, az egyik lábbal a kengyelben, a test előre fordítva. Ez a testtartás nem is annyira kényelmetlen, mint sokkal inkább veszélyes volt. Ezért a különösen merész hölgyek már a XVII. századtól kezdve tiltakozni kezdtek, és férfi ruhába öltöztek a lovagláshoz.
Szükség volt egy speciális testtartás betartására a kanapéra üléskor is: oldalt vagy előre dőlve, a turnűr vagy a fűző minőségétől és rugalmasságától függően. Ezek a kiegészítők persze idővel fokozatosan egyre rugalmasabbak lettek, majd szépen lassan el is tűntek teljesen.
Apropó táncmozdulatok, a hölgyeknek valóban nagy szükségük volt a férfiak támogatására tánc közben a szűk fűzők miatt. Egy lány számára szinte lehetetlen volt egy egész estét végigtáncolni a férfi segítsége nélkül, mivel a könnyed légzés és a test szabad mozgatása jelentősen korlátozott volt a ruhadarabok kialakítása miatt.
Mit gondolsz, képes lettél volna ilyen ruhákban élni, vagy azért örülsz neki, hogy ma már más a divat?
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
