A szépségért meg kell szenvedni. Néha szó szerint.
Pontosan ez mondható el a múltbéli dús ruhákba öltözött nőkről is, akik a középkortól egészen a huszadik század elejéig készült portrékon tekintenek ránk.
Hiszen ekkoriban még egy egyszerű, illemhelyre tett kirándulás is igazi kihívást jelentett számukra.
Gyönyörű hölgyek fodros, többrétegű ruhákban, akik páncélos lovagoknak adják a szívüket… Ó, milyen csodálatos, milyen nőiesnek érezhették magukat ezekben az egyedi ruháikban, fűzőikben és ékszereikben – gondoljuk legalábbis mi, miközben egy középkori vagy kora újkori történelmi filmet nézünk.
De ha belegondolunk, és elképzeljük magunkat ebben a szerepben: vajon tényleg kényelmes volt, figyelembe véve a mindennapi higiéniai igényeket? Emlékezz csak magadra vagy a feleségdre egy abroncsos vagy akár csak néhány alsószoknyás menyasszonyi ruhában – ilyenkor legalább egy koszorúslánynak el kell kísérnie a menyasszonyt a mellékhelyiségbe, hogy támogassa az arát. És képzeld el, hogy nincs modern WC, sőt, a megszokott értelemben vett csatornázás sincs. Mit tehettek ilyenkor? Hogyan boldogultak ezek a jó családból származó hölgyek, akik mindent tudtak az illemszabályokról?
Emlékezz a régi festményekre: a hatalmas szoknyás és fűzős nők hétköznapi életet élnek: dolgoznak, táncolnak, utaznak. De közben valahogy meg is kell őrizni a higiéniát. A fűző egyébként nem túl kényelmes viselet, mégis elég sokáig használták: a középkortól gyakorlatilag az első világháborúig, kisebb megszakításokkal.
A szerkezetet bonyolította a szoknyák sokasága, az abroncs, a XIX. század közepén pedig a turnűr. Még kánikulában is sok réteg hosszú ruhát kellett viselni, rengeteg kapoccsal és kiegészítővel. Hogy nem volt tehát az akkori nőknek kellemetlent testszaguk? Ők sajátos megoldást találtak erre a problémára, bár közben sok kényelemről lemondtak.
Például soha nem csak egy ruha volt. A nap folyamán sokszor váltottak ruhát: reggeli ruha, séta ruha, báli ruha, vacsora ruha stb. A ruha alatt pedig hálóing volt. Ezt meg lehetett tartani, de le is lehetett cserélni – szükség szerint, a szagtól és a „vészhelyzetektől” függően. A lényeg az, hogy ha egész nap egy szoros fűzős ruhában járkálunk dezodorok és zuhany nélkül, a kellemetlen szag gyakorlatilag garantált.
A ruhákat természetesen nem mosták ki azonnal, de kiszellőztették, egyes foltokat kimostak, a „levehető” elemeket, például a szoknya alsó részén lévő fodrokat, gallérokat és mandzsettákat levágták és visszavarrták.
A hálóinget könnyebb volt kimosni. Ráadásul a hölgyek ruhája összetett szerkezetű volt. Erős szennyeződés esetén egy részt vagy részletet ki lehetett cserélni. Külön vették fel a fűzőt, az alsószoknyát, az alak megtartására szolgáló szerkezetet, és az egy vagy több szoknyát… A gallér vagy a fűzőre varrt rátétek különállóak lehettek, a divat és az idő függvényében.
Így gyakorlatilag a hálóing volt a higiénia megőrzésének legfőbb módja. A verejtékes hálóinget levették – félretették mosásra, és felvettek egy tisztát. Ennek megfelelően a tehetős lányoknak és asszonyoknak sok hálóingük volt. A szegényeknek nem volt elég. A jó hozománynak sok hálóingből kellett állnia – ez volt a garancia arra, hogy a menyasszony mindig tiszta lesz.
A hónaljba különleges betéteket varrtak, ezeket le lehetett vágni és szintén mosásba tenni, majd frissekkel helyettesíteni.
Az alsónemű – a bugyi – csak a XIX. században jelent meg. Eleinte ráadásul nem varrták össze őket a lábak között, mivel szorosan összehúzott fűzővel viselték, nem lehetett csak úgy levenni. A bugyihoz harisnya is járt, de csak térdig érő. A bugyi előtt az alsószoknyák töltötték be az alsónemű szerepét, ami persze némileg egyszerűbbé tette a természetes szükségletek elvégzését, de nem könnyítette meg teljesen.
Természetesen, akárcsak az öltözködés, a toalett használata sem ment a hölgyek számára a szolgálók segítsége nélkül. Vigyázni kellett, hogy ne koszolják össze a ruhát, és méltósággal végezzék el a „rituálét”. A szolgálók speciális edényeket adtak a „pisiléshez”, hosszúkás formájúakat, amelyek funkcionálisan a mai „ágytálakra” emlékeztettek.
A hölgy elöl felhúzta a ruháját és kissé leguggolt. Mivel akkoriban már jól tudtak edényeket készíteni, ez a hordozható tartály is meglehetősen kényelmes volt, és a női anatómiát figyelembe véve készült. Éjszaka még egyszerűbb volt: voltak „éjjeli vázák”, amelyek a régi gyerekbilikre hasonlítottak, csak nagyobbak és általában elegánsabbak voltak. Ezek használata közben az éjszakai a ruha sem volt akadály.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a “Következő oldal” gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
