A XV. századtól kezdve a tengeri utazások távolsága és időtartama növekedni kezdett.
Ettől az időszaktól vált a tengerész hivatás a legveszélyesebbé az összes közül. A veszély pedig nem a viharokban, az útirány elvesztésében vagy a tengeri csatákban rejlett, hanem a betegségekben.
Akkoriban még nagyon kevés módszer létezett az élelmiszerek tartósítására (főként sót alkalmaztak), a friss gyümölcsök és zöldségek pedig hamar elfogytak a hajókon, ami vitamin- és ásványianyag-hiányhoz vezetett.

A skorbut, amelyet korábban háborús betegségnek tekintettek, az utazók foglalkozási ártalmává vált. Ebbe rengeteg tengerész halt bele. Ezeket a veszteségeket akkoriban meglehetősen közömbösen fogadták; a hajók legénységét eleve nagyobb létszámmal toborozták, mivel a kapitányok tisztában voltak vele, hogy nem mindenki éli túl az utat. Ha az eredeti legénységnek csupán a negyede tért haza, az expedíciót már sikeresnek tekintették. De persze ez a felállás nem mindenkinek volt ínyére.
A tengerészt akkoriban a tenyerébe ivódott szuroktól feketéllő kezeiről és a skorbut miatt elvesztett fogairól lehetett felismerni. Az orvosok megpróbáltak gyógymódot találni erre a betegségre, ám a kórokozó baktériumok felfedezése előtt uralkodó miazma-elmélet tévútra vezette őket.

Egészen a XIX. század végéig miazmáknak nevezték a környezetben jelen lévő „fertőző ágenseket”. Néhány orvos a kellemetlen szagokkal hozta azokat összefüggésbe. Az orvosok úgy vélték, hogy a fertőző betegségek okai a bomlástermékek, amelyek a talajban, a vízben és a salakanyagokban, ürülékben találhatók. Úgy tartották, hogy a miazmák a keletkezési helyükről elpárolognak, a levegőbe kerülnek, majd azzal együtt az emberi szervezetbe jutva betegséget okoznak.
A skorbut ellen a megszokott módszerekkel próbáltak küzdeni: szellőztetéssel, rágódohánnyal, mérsékelt mennyiségű alkohollal, sós vízzel. A XVII. század első felében William Harvey angol orvos és anatómus feltételezte, hogy a skorbuttal a citrom is megbirkózhat, mivel savat tartalmaz. Az akkori „tudós” közösség felkapta a sav ötletét, és azt javasolta a tengerészeknek, hogy étrendjükben ecetet vagy gálicot (rézgálicot) használjanak. Ez a kezelés azonban csak rontott a helyzeten, sőt, további kínzó tüneteket is előidézett.

A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: