A pszichológusok azt állítják, hogy a terveink hangos kimondása becsaphatja az elménket, és a befejezettség érzését keltheti, csökkentve ezzel a céljaink elérésére irányuló törekvésünket.
Amikor a céljainkról beszélünk, az agyunk idő előtt megéli azok elérését.
Úgy tűnik, a nagymama bölcsessége összhangban volt a modern pszichológiával, mivel óva intve attól, hogy elpazaroljam a motivációmat azzal, hogy túl korán kijelentem a törekvéseimet.
A félelmek olyan téma volt, amiről határozottan megtiltotta, hogy beszéljek.
Mint kiderült, igaza volt. Azzal, hogy a félelmekre és a negatív következményekre koncentrálunk, nagyobb figyelmet vonzunk rájuk, mintha szándékosan meghívnánk őket az életünkbe.
A tudomány ezt megerősíti: a pszichológiai kutatások azt mondják nekünk, hogy a félelmeinkre összpontosítva megerősítjük az idegpályákat az agyunkban, ami fogékonyabbá tesz minket a szorongásra és a rettegésre. És miért?
Valójában a bölcsessége tükröződik olyan ősi szövegekben, mint például a „Tibeti halottaskönyvben”, amely leírja a lélek útját a félelem és az illúzió szakaszaiban. A könyv egyik részében azt mondják, hogy újra és újra szembesülünk majd a félelmeinkkel, amíg meg nem tanulunk szembenézni velük.
Csak akkor tudja a lélek folytatni útját a megvilágosodás felé, ha felismeri ezeket a félelmeket, és elengedi őket. Ebben az értelemben a hallgatás nem csupán a titkok megőrzése; ez egy módja annak, hogy megvédjük a belső békénket, lehetővé téve a gondolkodást ahelyett, hogy feleslegesen aggódnánk.
Az évek múlásával megértjük, hogy a hallgatás önmagában is erővel bír. Amikor figyelünk a szavainkra és a gondolatainkra, nemcsak magunkat védjük, hanem az álmainkat, a kapcsolatainkat és a belső békénk érzését is.
Végül is az élet néhány legértékesebb pillanata arra szolgál, hogy élvezzük, nem pedig arról, hogy mindenkinek szétkürtöljük.
Mit gondolsz erről? Oszd meg a véleményedet hozzászólásban!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
