A 19. század közepén a sebészet még csak a szárnyait bontogatta.
Az éternek és a kloroformnak köszönhetően lehetővé váltak olyan hosszú és bonyolult műtétek, amelyekről az orvosok korábban nem is álmodhattak.
Azonban minél tovább tartott egy operáció, annál nagyobb volt a kockázata, hogy a páciens utána meghal. Annak következtében, amit akkoriban „kórházi üszkösödésnek” (gangrénának) neveztek. Az amputációk utáni túlélési arány például lehangoló volt. Némelyik kórházban az operáltak fele is belehalt a beavatkozásba. A szülészeti osztályok pedig egy egészen külön, ijesztő fejezetet jelentettek.

De mi volt az oka ennek? Akkoriban a miazma-elmélet uralkodott. Úgy tartották, hogy a betegségeket a „rossz kigőzölgések”, a rothadó szerves anyagokból, mocsarakból és szemétből felszálló „rossz levegő” okozza. Minden bajért ezt okolták. Hogyan küzdöttek ellene? Egyszerűen: a helyiségek szellőztetésével, hogy kiűzzék a „veszélyes levegőt”. Abban az időben ez számított a tudomány csúcsának.
Ebben a „miazmás” közegben, a magas műtét utáni halálozás árnyékában tűnt fel két orvos, akik egymástól függetlenül, Európa különböző pontjain dolgozva merték kétségbe vonni az általánosan elfogadott nézeteket. Joseph Listernek és Semmelweis Ignácnak hívták őket. Bár sikerült megváltoztatniuk az orvostudományt, akkora meg nem értésbe és gúnyolódásba ütköztek az orvostársadalmon belül, hogy egyikük sorsa tragédiába torkollott.
Semmelweis Ignác, „az anyák megmentőjének” tragédiája

Repüljünk vissza az időben Bécsbe, a 19. század közepére. Itt, Európa legnagyobb kórházában játszódott egy érdekes, ám sajnos tragikus végű történet. Főhőse egy fiatal magyar szülészorvos, Semmelweis Ignác (1818-1865).
Semmelweis a Bécsi Közkórházban dolgozott, ahol két szülészeti osztály működött. És itt jött a furcsaság: az egyik osztályon, ahol orvostanhallgatók segédkeztek a szüléseknél, a nők halálozása a szülés utáni láztól (szepszistől) döbbenetesen magas volt – időnként elérte a 30%-ot is. A nők szó szerint egymás után haltak meg. A másik osztályon, ahol csak szülésznők dolgoztak, a halálozás töredéke volt ennek – általában 2-3%.
El tudod képzelni a nők rettegését, akik ismerték ezt a statisztikát? Azt beszélik, könyörögtek, hogy ne tegyék őket a „diákos” osztályra, inkább szültek volna szó szerint az utcán.

Semmelweist nyugtalanította ez a helyzet, és saját nyomozásba kezdett. Mi különbözteti meg ezt a két osztályt? Semmelweis módszeresen végigvett minden lehetséges elméletet: a vajúdó nők eltérő testhelyzete, az étrend, sőt még az is felmerült, hogy a nőket zavarja a férfi orvosok jelenléte, és ettől tör ki rajtuk a láz (bizony, ilyen elméletek is voltak)…
A megoldás váratlanul és borzalmas módon érkezett. Meghalt Semmelweis barátja, Jakob Kolletschka, a törvényszéki orvostan professzora. Véletlenül megvágta az ujját egy szikével egy boncolás közben, és később belehalt a vérmérgezésbe. Semmelweis jelen volt barátja holttestének felboncolásakor, és ledöbbent: a kóros elváltozások Kolletschka szervezetében pontosan megegyeztek a gyermekágyi lázban elhunyt nők leleteivel.
Ekkor Semmelweisnek megvilágosodott: az orvostanhallgatók, mielőtt a szülészeti osztályra mentek, a boncteremben gyakorlatoztak – holttesteket boncoltak. Aztán anélkül, hogy kezet mostak volna (legjobb esetben is csak leöblítették vízzel), mentek megvizsgálni a vajúdó nőket, belső vizsgálatokat végezni… Vagyis a kezükön valamilyen „hullarészecskéket” hordoztak, amelyek a halálos betegséget okozták. (Semmelweis ekkor még nem tudott Pasteur mikróbaelméletéről, az ő munkái csak kicsit később váltak ismertté). A szülésznők viszont nem jártak a boncterembe, így az ő kezük „tiszta” volt.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a “Következő oldal” gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: